Munkavállalók (8.)

Nyirkos a reggel, jólesik egyedül lenni. Elslattyogok a konyháig, kávét főzök, visszaballagok kuckómig. Kávéillat lengi be a parányi szobácskát, lassan visszanyerem életkedvemet. Kémlelve a kinti időjárást, jobbnak látom gumicsizmát húzni.

Arcomba csap a szitáló eső, kisebb csoportokba verődve sorjáznak a többiek is a munkahelyek felé. Szerencsém van, ugyanarra a munkára osztanak be, mint előző nap. Ilyen időben cudar lehet kint dolgozni, az üvegház védelme-melege jó hangulatra srófol. Egynapos rutinnal a hátam mögött már gyakorlott mozdulatokkal nyúlok a ládák után, pakolom, rakom, hozom-viszem oda, ahová kell. A benti kellemes hőmérséklet hirtelen magasra szökken, egy csettintésnyi idő alatt eláll a szitáló eső, eltűnnek a fellegek, hét ágra süt a nap. Ez már csak így szokott lenni ezen a tájon.

Délután megérkezik a menedzser is. A zöld mellényes haptákba vágja magát. Nem is gondoltam, hogy képesek vagyunk még tovább fokozni a munkatempót. Még rárakunk egy lapáttal. A citromsárga mellényesek arca a melótól pirosodik, míg a magasabb beosztásúaké a letolástól. Nem tudom, melyik a kellemetlenebb. Hét ládát kellett egymás mellé rakni, ez adja ki a sorszélességet, majd egy keskeny folyosórész következik, aztán ismét a ládasor. És így tovább. A menedzser kiakad a zöld mellényesre, hogy nem lesz ez így jó, mert nyolc láda szélességet kell kialakítani. Fél napot azzal töltünk el, hogy a tegnap elvégzett munkánkat az újabb instrukció szerint módosítjuk. Hogy mire volt ez jó a főnöki hatalom bizonyításán kívül, ma sem tudom. A pluszmunkát nem érte meg az összességében nyert 1-2 méter széles terület.

Hamar kámforrá válik a nyugati munkamódszerekről kialakult véleményem. Hol van itt a minden tekintetben átgondolt, precíz szervezés? Az is igaz, hogy a farmon az egyszerű munkástól kezdve a felső vezetőkig mindenki vendégmunkás. Az őshonos lakosság nem is tudom, miből él, még a számomra vezető beosztásnak számító munkakörökhöz sem fűlik a foguk. A kereskedelmi egységekben járva is azt tapasztalom, hogy többnyire vendégmunkásokat foglalkoztatnak. Kollégáim magyarázatként azt hozzák fel, hogy itt sohasem volt szocializmus. Aki szorgalmas volt, az nemzedékeken át kisebb-nagyobb gazdagságra, vagyonra tett szert. Így a maiak többnyire a már befektetett vagyonukból élnek. Például az olcsón elérhető lakásokat felvásárolják, majd bérbe adják. Ez csak egyik szegmense a befektetési lehetőségeknek, nyilvánvalóan nem mindenki ebből él meg. Számomra mégis elképzelhetetlen, hogy egy ország lakosságának a többsége kétkezi munka nélkül boldogulhat. Méghozzá jól. Annyi párhuzamot vélek felfedezni a nyugati világ és a kontinens középső részén élők között, hogy a kevesebbet dolgozók mindkét helyen jobb anyagi körülmények között élnek. Persze ezt csak azok látják így, akiknek nem adatott meg a kevesebb munka privilégiuma. És itt nem a szellemi munkával mindennapit keresőkre gondolok.

A munkaidő lejártával mindenki igyekszik a barakkjába. A gumicsizmák, munkacipők a folyosón erre a célra kihelyezett szekrényekbe kerülnek. Aztán ki-ki a maga neveltetése, kultúrája szerint igyekszik a zuhanyzóba egy gyors tisztálkodás erejéig. Azért nem kell azt gondolni, hogy nagy a tumultus, akadnak olyanok, akiket a szemem világa elvesztése esetén a szagukról felismernék. Én sem tartozom a serénykedők közé, munka végeztével, mielőtt bármit is tennék, végignyúlok az ágyon. Körülbelül húsz perc mozdulatlan fekvésre van szükségem ahhoz, hogy a fáradtság enyhüljön, görcsbe ránduló izmaim regenerálódjanak valamelyest. Ilyenkor kiüresítem az elmém is, igyekszem nem gondolni semmire. Aztán jöhet az esti zuhanyzás, vacsorakészítés előtt pedig új erőt adó kávézás.

Az előző estétől eltérően zajosabbnak ígérkezik a mostani. Mintha a szomszédaim arca is kisimult volna, kevesebb ránc, több vigyor. Az ok egyszerű, ma utalták át a heti fizetést. A barakk előtti padok megtelnek emberekkel, senki sem igyekszik korán lefeküdni. Az időjárás is kellemes, a reggeli szitáló eső emléke már a múltba veszett, tavaszi enyhet sejtető szellő libben.

A bolgárok, lengyelek, románok, erdélyi magyarok többnyire külön-külön asztaltársaságot alkotnak. Előfordul, hogy románok és magyarok együtt poharazgatnak, a másokkal való közös időtöltés, ha akad ilyen, a hosszú ideig közösen végzett munka folyománya. A konyhán jókora termetű, harmincas, intelligens arcú román szólít meg. Könnyű volt kiszúrnia, hogy honnan érkeztem, a „piper” meg a „sare” feliratú tasakjaim láttán. Beszédbe elegyedünk. Udvarias, amint kiejtésemen észreveszi, hogy mely nációhoz tartozom, azonnal dicsérni kezdi az itt dolgozó magyarok szorgalmát. Moldovai a fiatalember, évek óta dolgozik a farmon. Több alkalommal is elő akarták léptetni, de nem vállalta. A munkakörrel járó több felelősség arányosan nem mutatkozik meg a fizetésben.

Idősebb nő közeledik hozzá ölnyi elmosogatott edénnyel. Később megtudom, hogy ők egy pár. Kissé furcsállom, a hölgy jóval idősebbnek tűnik. Ő is kedvesen előzékeny, de már nem annyira szószátyár, mint a párja. Sőt, pillanatokra megfeledkezik magáról, ilyenkor elkomorodik, érezhetően messze járnak a gondolatai, hogy aztán révedezéséből eszmélve ismét kedvesség sugározzon arcáról.

Mindketten anyagi meggondolásból hagyták hátra családjukat. A nőnek, akit egyébként Corinának hívnak, két fiúgyermeke és férje maradt odahaza. Már serdülőkorúak a legénykék, így édesapjuk is elboldogul a nevelésükkel. A férjnek jól fizető állása van otthon, ezért vállalta a nő a külföldi munkát. Nagyon kellett a pénz, két üres tarisznyaként kerültek össze, bankhitelből vásároltak házat, személyautót. Az adósságuk törlesztése mellett képtelenek voltak elfogadható szintű életvitelt teremteni. Corina öt éve dolgozik a farmon. Eleinte a fiai nehezen viselték édesanyjuk távollétét. Később megszokták. A sihederekre az is kecsegtetően hatott, hogy apjuk egyre szabadabbra engedte őket, zsebpénzből is bőven jutott. Volt miből, édesanyjuk megdolgozott érte. A fiúk hosszabb pórázra engedése nem volt véletlen, ezzel egy időben a férj szemet vetett a közelükben lakó özvegyasszonyra. Fiatalabb volt, mint az ő párja, kedves és csinos, már csak egy gyenge jellem kellett ahhoz, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan. Első alkalommal azzal kereste fel a nő, hogy vigye már el a közeli város orvosi intézményébe egy rutinvizsgálatra. Elvállalta. Aztán heti rendszerességgel ismétlődtek az orvosi vizsgálatok. Az egyik hétvégét a fiúk a szomszédos faluban töltötték iskolatársuknál. Minden lehetőség adott volt a hűtlenséghez. Eleinte titokban tartották a viszonyukat, de miután a falubeliek is suttogni kezdtek a hátuk mögött, a férfi mindent megírt a feleségének. Kenyértörésre került a dolog. Corina legnagyobb bánatára a fiai is elhidegültek tőle, így támasz nélkül maradva, úgy döntött, hogy végleg itt marad a farmon.

Jelenlegi társa, Vasile családi kapcsolatát is a távolság cincálta szét. Őt nem az anyagi nehézségek vagy a bankkölcsön kényszerítette Angolhonba, hanem feleségének telhetetlensége. Egyszerűen már képtelen volt megalomániáját követni. Azon túl, hogy a legdrágább ruhákat vásárolta halomra, a bútorokat is állandóan cserélgette. Félárván, szegény sorban nőtt fel a feleség, Vasile éppen ezért türelemmel kezelte nagyravágyását, úgy gondolta, hogy az újbóli szegénységtől, nélkülözéstől való félelem mindennek az okozója. Szép házuk volt odahaza, de ez nem volt elég, a feleség nagy lelkesedéssel mutogatta a különböző tervrajzokat, mert ő már emeletes lakásnál nem adhatja alább. Vasile ebbe is belement. Bár ne tette volna. Utólag úgy véli, mégis jobb, hogy így történt. Az ő odaadása ellenére felesége a hűségpróbán elbukott.

Aztán úgy adódott, hogy Corina és Vasile egymás mellé került dolgozni. Mindketten elvoltak a maguk bánatával, nehezen nyíltak meg. Múltak a hetek, hónapok, mígnem egyik alkalommal Corina nagyon nekikeseredett. Amikor rosszul lett, Vasile ölbe kapta; még annyit kinyögött, hogy gyógyszerrel tömte tele magát. Innentől közelebb kerültek egymáshoz. Így vált a halálba vezető út az egymásra találás ösvényévé.