Akire nem csak visszanéz a portré

A most 70 esztendős GOMBOS FERENC fotográfusi pályafutása, útkeresése izgalmas, de a látásmód, amelyet használ, ahogy közelít az adott témához, ugyanolyan eredeti, lényegre törő, mint az első képeinek drámai ereje vagy éppen játékossága.

A természet elemi erői és esendő teremtményei is jelen vannak Gombos Ferenc képein. A művész tanyáról indult, és visszaérkezett a tanyára. A két helyszínt több mint 200 kilométer és néhány évtized választja el egymástól. Érdeklődve figyeli környezetét, lefotózza az embereket, és a tájképeivel láttatja, hogy milyen semmik, jelentéktelenek vagyunk… Alkotásain költői tájak jelennek meg, magányos fák, ég felé nyújtózó lombkoronák, változatos grafikájú téli ágak. A felhők is ott gomolyognak minden munkáján. Portréi beszédesek, és a legtöbb visszanéz.

Közben az évek teltek, s azóta sok víz lefolyt a Sebes-Körösön és a Dunán is. A lüktető fővárosi életből gyakran visszahúzódott Pátyra, és most újra hazatalált Komádiba, hogy feltöltődjön a csenddel, azzal a csenddel, amely kézzelfogható a képein is. A természet fölötti, a természet mögötti, a felhők közötti csenddel.

1997-től 2010-ig 33 Bihari Füzetet jelentetett meg, harminc ebből közös munkánk volt, így érthető, hogy tegeződünk.

– Sokáig Komádi mellett, az Olajtanyán laktunk. Én voltam a tizenegyedik gyermek a tizennégy tagú családban. Mindig volt kivel játszanom! Komádiban az 1964/65-ös tanévtől megindult a gimnáziumi oktatás az ún. Táncos Iskolában egy osztállyal, de létszám feletti lettem, így Szeghalomban kezdtem el a középiskolát. Az 1966/67-es tanévben megszűnt Komádiban az oktatás, és nem azért, mert a másodikat már itt jártam. Először Püspökladányba kerültem, majd Biharkeresztes következett, végül Hajdúböszörményben érettségiztem. A rossz nyelvek szerint azért lettem ilyen sikeres, mert a saját korosztályomból szinte mindenkivel együtt jártam gimnáziumba. A család mindig is fontos volt számomra. Édesanyám Ilona volt, névnapján mindig összejöttünk, és ezt a hagyományt meg is tartottuk. Augusztusban igyekszünk magunkat szabaddá tenni, és ilyenkor összejön a család: 50-60 ember a világ minden tájáról. Sajnos már csak heten élünk a testvérek közül.

– A Bihari Füzetek gondolatát 1997-ben osztottad meg velem, mikor az állandó kiállításodat rendeztük a berettyóújfalui városházán. 2010-ben jelent meg a 33. kiadvány…

– Az eredeti elképzelés az volt, hogy a sorozatban megjelennek azok a művek, amelyek bemutatják az itteniek életét, sorsát, a bihari térség történetét, kultúráját, irodalmát, művészetét, az ezzel kapcsolatos szakdolgozatokat, a térséghez kötődő kortárs irodalmárok érdemes alkotásait. A kiadványt kezdettől fogva támogatta a civil szféra, de kaptunk pénzt a megjelenésre önkormányzatoktól is. 2001-ben olvasói kezdeményezésre mecénás klub alakult, ez biztos anyagi hátteret adott a kiadványok nyomdai előkészítéséhez. Ez a fajta támogatás tette lehetővé, hogy 2002-ben és 2003-ban négy-négy számmal jelenjünk meg. A sorozat indításakor éppen kapóra jött, hogy a berettyóújfalui városi könyvtár abban az évben vette fel Sinka István nevét. A második kiadványban pedig Fülöp Vilmos Emberek a völgyben címmel megjelenő novellái voltak, ez különösen a szívemhez nőtt. Nem sorolom fel az összes kiadványunkat, csak néhányat szeretnék megemlíteni. A Berettyóújfalu híres nyomdája a népi íróknak állít emléket és Ács/Adler Józsefnek, a nyomdásznak, az önzetlen mecénásnak. A sorozatban a helytörténet és az irodalom dominál, de nagyon népszerűek voltak a visszaemlékezések is. Különösen Hajzer Margit írása, a Sztalinóban, Krasznij Lucson eltöltött „legszebb évei” váltottak ki országos visszhangot. Irodalomtörténeti érdekességnek tartom, hogy közöltük Kosztolányi Dezső és a „bihari trubadúr”, Nadányi Zoltán levelezését és az ehhez kapcsolódó Bakó Endre-tanulmányt is. Az irodalomtörténész-újságírónak egyébként még két kötete jelent meg, az egyik az Írók, költők Újfalu vonzásában, illetve a Jóízű beszélgetéseim. Konrád György Elutazás és hazatérés című regényéből is itt jelent meg először válogatás. Számomra emlékezetesek Zsupos Zoltán írásai is, de igazából minden füzet megérintett, amellyel foglalkoztam. Mezey Jenő Biharnagybajomról szóló visszaemlékezését a nagyváradi születésű gyógyszerész fotóival illusztráltuk, és itt jelentettük meg a szintén nagyváradi születésű Nagy Márton XIX. századi visszaemlékezéseit. A tárcaíró tisztviselő, aki Berettyóújfaluban szolgabíró, Nagyszalontán főszolgabíró volt, sok nagyváradi lapban is publikált.

– A kiállításaid mellett szívesen küldted el egy-egy alkotásodat pályázatokra is…

– Tényleg kaptam díjakat, okleveleket. Első fotóm a hetvenes évek elején jelent meg a Hajdú-bihari Naplóban. 1978-tól több országos és nemzetközi kiállításon szerepeltek a képeim. Az elsők egyikét, amivel nyertem, a váradi piac mellett készítettem hajnalok hajnalán. Ezzel a fotóval pályáztam korábban Székesfehérvárra egy amatőr kiállításra, de visszaküldték, hogy nem éri el a tárlat színvonalát, aztán később több díjat is nyertem vele. Nem csak Európában, de New Yorkban is szerepelt egy fotóm, itt a portré kategóriában került be egy alkotásom a legjobbak közé. 1984-ben volt az első önálló kiállításom Boldogon, de állítottam ki Budapesten, Münchenben, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Debrecenben, és megmutattam magam Biharban is: Nagyrábén, Nagykerekiben, Komádiban és Berettyóújfaluban. 2008-ban magyar és román fotóművészek munkáiból volt szabadtéri kiállítás Budapesten a Szabadság téren, a Magyar Televízió székháza előtt, 100-féle Erdély címmel. Itt a Menyasszony című képem különdíjas lett. A kiállítások mellett fontosnak tartom a kiadványokat is. Kurucz Imre barátom munkásságát is szívesen fotóztam, és számos bihari regionális kiadvány mellett már a második alkalommal jelent meg Berettyóújfalu fotóalbuma. Szerencsére ebben a változó világban mindig van mit fotózni. Szerintem nagyon fontos, ha átadnak egy épületet, minél több felvételt készítsünk róla, mert utána már nem tudjuk visszahozni azokat a színeket, mint amilyenek az első esztendőben voltak. Számomra a közönség, az emberek véleménye a legfontosabb. Ez szerez nekem örömet a kiadványoknál, és ez esett a legjobban a mostani jubileumi tárlatomon. Amikor a portré nemcsak „visszanéz” a fotóról, hanem el is jön a kiállításmegnyitóra, az igazán szívet melengető.

– Nem voltál sohasem magányos alkotó, és mindig nyitott voltál a kísérletezésre…

– 1977-ben, amikor Berettyóújfaluba kerültem, megalakítottuk a Bihari Fotóklubot a művelődési központban. A fotózásban állandóan kísérleteztem, de nekem ez soha sem volt kényszer. Soha nem ez volt a fő hivatásom, mindig másból éltem. Az újfalui évek után felkerültem a fővárosba. Először a SZOT-üdülőben dolgoztam mint műszaki vezető, majd a Nemzeti Múzeum gondnoka voltam évekig. A fotózással szerencsére azt is megkerestem, amit ráköltöttem, soha nem kellett robotolnom fotósként. Nagyon sokáig kitartottam a hagyományos fekete-fehér képek mellett, de aztán be kellett látnom, hogy a komputertechnikáé a jövő. Néha operatőrködöm is. 2008-ban mutatta be a Duna Televízió az Együtt határok nélkül című háromrészes filmemet és a Szovátai huszárok című videómat. A bihari kistérség településeiről forgatott filmjeimet több tévécsatorna is leadta. Valóban nem voltam magányos. Tamás András marosvásárhelyi barátommal nagy kirándulásokat tettünk Erdélyben, és eljutottunk a Duna-deltába is. Rendszeres résztvevői vagyunk a Berecki Nemzetközi Fotótábornak. Lassan újra visszatalálok Biharba… Van újra házam Komádiban. Szakköröm volt és van Berettyóújfaluban, és vannak már visszajáró fotósok is. Járunk Erdélybe, fotóztunk a Fekete-Körös völgyében és Almásgalgó határában is. Vezetője vagyok a Bojton működő Bihari Fotós Alkotótábornak, ahol Kozák Albert, az ártándi származású egykori MTI-fotós is velünk volt. Szeretek mindent és mindenkit megörökíteni, és hogy aztán ezek a fotók milyen régi vagy új technikával születnek meg, azt még magam sem tudom, de szeretnék még sokáig szorgoskodni az objektívek mögött.

2020.05.20
Galéria
Tamás András marosvásárhelyi fotóművész, jó barát, együtt jártak egyebek mellett a Duna-deltában Fotó: Gombos Ferenc
Nagy P. Zoltán 2010-ben bekövetkezett haláláig a berecki fotós alkotótábor vezetője, elismert sajtófotós volt Fotó: Gombos Ferenc
A hetvenéves Gombos Ferenc Fotó: Kozák Albert
A fotótábor egy ellesett pillanata Fotó: Kozák Albert
Néhai Orbán Lázár és felesége. A bélafalvi csűrmúzeum létrehozójáról és a település krónikaírójáról készült Gombos Ferenc felvétele
Miczura Dezső és családja a fotóművésszel a kiállított portré előtt Fotó: Kozák Albert
Az ünnepelt Gombos Ferenc még 2012-ben Bojton A szerző felvétele
A jubileumi tárlatnyitón; az elmaradhatatlan torta felvágására készülődve Fotó: Kozák Albert