Munkavállalók (10.)

Nátha és nem várt találkozások

Alig enyhült az ágyi poloskával vívott csatározásom, egy esős délelőttön sikerült megfáznom. Vederben termesztett szedertöveket hordtunk csomóba az enyhén dombos területről. A kaptatón való le-fel járkálástól egyhamar kimelegedtünk, a hideg esőpermet áztatta a ruhánkat, felhevült hátunkig hatolt. A vedrek gyökérrel teleszőtt tartalmát fagyasztóházakba vitték, hogy aztán majd szeletekre fűrészelve, szaporítóanyagként hasznosítsák. Mi tagadás, nehezen bírtam az iramot a huszonéves fiatalokkal, délutánra nemcsak átázott ruhámmal gyűlt meg a bajom, de lábaimban is égő fájdalmat éreztem a fáradtságtól.

Ennél csupán egyetlenegy dolog volt nehezebb: a földieper palántázása. Ezt többnyire a nőkre bízzák, ők ügyesebbek, gyorsabb kezűek a férfiaknál. És mi tagadás, teherbíróbbak is. Kora tavasz lévén viszonylag kevesen voltunk a farmon, így minket férfiakat is befogtak palántát ültetni. A zöld mellényes megállás nélkül sündörgött közöttünk, ellenőrizte, hogy szakszerűen végezzük-e a műveletet. Mi pedig a fejünket sem mertük felemelni, nehogy azzal is időt veszítsünk. Néha azért egymásra sandítottunk, lássuk, ki hogyan halad, senki sem akart a kullogók közé kerülni. Irtózatosan kiállt a derekam, de összeszorított ajakkal igyekeztem tartani a tempót. Elégedettem nyugtáztam, hogy a középmezőny elején haladok. Közben a munka minőségét ellenőrizendő, megérkezett a menedzser felesége, és már messziről kiszúrt. No, nem a végzett munkámmal volt a bibi, hanem deres szakállammal és ősz hajzatommal vontam magamra a figyelmet. Odajött hozzám, valamit mondott angolul, de szerencsémre a mellettem dolgozó Arnold már fordított is: azt kérdezi, bírod-e a munkát, nem fáj-e a hátad. De igen, bólogattam, de nem jobban, mint másnak – toldottam meg lassan tovaillanó büszkeséggel. A fiatalasszony azonnal intézkedett, a zöld mellényest egykettőre leteremtette, hogy koromra való tekintettel miért tesz ilyen munkára. Azonnal másmilyen feladatot kaptam, ládákat kellett fertőtlenítenem, átmosnom egy böhöm nagy gépezettel. Ez volt aztán az aranyélet. Bő egy hétig tartott. Amikor „jótevőm” arra jött, megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e a munkámmal. Felkészültem a remélt találkozásra, így addigra néhány köszönő szót megtanultam lengyelül, mert hát az ember az anyanyelvén még a köszönömöt is nagyobb örömmel veszi.

Éjszaka arra ébredtem, hogy vizes alattam a lepedő. No, nem kell „arra” gondolni! A megfázást követően erősen izzadni kezdtem. Abban bíztam, hogy ez jó jel, édesanyám mindig azt mondta, így izzadjuk ki a hűlést. Egész éjszaka forgolódtam az ágyban, éreztem, hogy lázam van. A nemzedékek tapasztalatából fakadó anyai jóslat nem vált be, hajnali óracsörgéskor sem éreztem magam jobban. Arra gondoltam, hogy aznap nem megyek munkába, de egy forró tea elfogyasztása után már nem kapart annyira a torkom, és a tisztesség kötelez alapon mégiscsak nekiveselkedtem, és elindultam dolgozni.

Mielőtt idejöttem volna, listát készítettem arról, hogy mit is rakjak cókmókjaim közé. Zsófia lányom intelmére nem hallgatva antibiotikumok nélkül veselkedtem neki az utazásnak. Most pedig mit nem adtam volna akár néhány szem aszpirinért is! Nehezen vészeltem át a napot, mondhatni, kínkeservesen: az aznapi munka sem a legkönnyebbek közé volt sorolható, emellett zúgott a fejem, az orromat pedig alig győztem törölgetni.

A már említett Arnold barátom felesége, Elissza munka után bekopogott hozzám, markában forró vízben oldódó gyógyszert hozott. Beindult a pszichológia, már a tudattól, hogy van gyógyszerem, jobban éreztem magam. Így eldöntöttem, nem fogok beteget jelenteni. Néhány napi krákogás, tüszkölés után sikerült felülkerekednem a hűlésen.

A megígért bér kifizetésével sosem késtek. Mivel mindig az előző heti járandóságot fizették ki, így hazajövetelem után még érkezett pénz a számlámra. Hiánytalanul! A pontos és időbeni elszámolás végett viszont azt kérték, hogy a hazautazási szándékot a kitűzött időpont előtt legalább tíz nappal jelentsük be.

Lassan elközelgett a hazautazásom ideje. Ahogyan sorkatonai szolgálatom alatt, elkezdtem visszaszámlálni a napokat. Idejében nekifogtam pakolgatni a táskákba a ruháimat, a családnak szánt vásárfiát. Kétszer is átgondoltam, nehogy kimaradjon valaki szeretteim közül. Az utolsó nap végeztével kissé érzelgősen búcsút vettem kollégáimtól, a hozzám közelebb álló lengyelekkel megöleltük egymást, tekintetünk beszélt helyettünk.

Délutánra vártam Lehelt, hogy felvigyen a reptérre. Addig kitakarítottam a szobámat, majd leadtam a kulcsot a bolgárnak. Fene tudja, de valahogy szimpatikussá váltunk egymásnak, jól megölelgetett, majd kézzel-lábbal magyarázta, hogy jövőre visszavár.

A reptér indulási oldalán összehasonlíthatatlanul kulturáltabb körülmények vártak, mint érkezésemkor. Vendéglők, falatozók, kávézók, butikok, szuvenírboltok szinte egymást érték. Közben Lehel igyekezett a számomra meglehetősen bonyolultnak tűnő felszállási procedúrát elmagyarázni. Ez bizony nem a debreceni reptér, itt hárompercenként érkeznek és szállnak fel a gépek. Elsőként a csomagokat kell leméretni és ellenőriztetni – mondta Lehel –, aztán egy biztonsági kapunk kell átmennem egy újabb váróterembe, ahová ő már nem jöhet velem. És tovább magyarázott, és magyarázott. Én viszont vajmi keveset értettem meg a mondottakból. „Segíthetek? Magyarországra utazik?” – szólított meg kedvesen egy fiatal lány. „Igen, segíthet – mondtam meglepetten –, de csalódást kell okoznom, mert nem a mellettem álló jóképű srác, hanem én utazom”. „Sejtettem” – jött egy mosoly kíséretében a válasz.

A gondviselés ezúttal is működött, Petra is a debreceni járatra várt. Mert közben bemutatkoztunk egymásnak. Kerekes Petrának tartozom köszönettel a nagylelkű segítségért. Utólag visszagondolva, nem vagyok biztos benne, hogy nyelvtudás híján sikerült volna egyedül eljutnom a gépig. Petra végig „vigyázott” rám, közben beszédbe is elegyedtünk. Elmondta, hogy kíváncsiságból ruccant ki Angliába, a nyelvet jól ismeri, keresete is szépen alakult. Felszolgálóként, szállodai recepciósként dolgozott, egyre feljebb lépett a ranglétrán.

A várakozás hosszadalmas, lassan kifogyunk a szóból, könyvet vesz elő, angol nyelvűt. Mindig is szeretett olvasni, de újabban főként angolul. Nem lepődöm meg ezen, inkább elszomorodom, így szakadnak el a gyökerek, felejtődik el lassacskán az anyanyelv. Gondolatban korholni kezdem magam, mit siránkozom itt ennyit, hisz az emberség a fontos, az nem nyelvfüggő. Itt van ez a lány a sokat kritizált fiatal nemzedékből, aki segítőkészségből jelesre vizsgázott. Petra gyakran utazik haza, két világ tépi, cibálja, magáénak akarja a lelkét. Ő sem tudja, milyen jövőt választ, én viszont sejtem.

Még a csomagellenőrzés és -mérésnél álltam sorban, amikor egy ismerős hang rám köszönt. Hű, de kicsi a világ, hüledezem. Törő Attila Miklós teológushallgató és szintén papi hivatásra készülő felesége, Nikolett álltak mögöttem a sorban. A fiatal egyházi ember székelyhídi, mondhatni, földim. Angliában vállaltak missziói munkát. Úgy gondolták, hogy a jó cselekedet mellett nyelvtudásukat is gyarapítják.

A repülőgép nagy robajjal emelkedett a levegőbe. Ismerőseim a gép távolabbi részében kaptak helyet. Elvagyok gondolataimmal. A hazaérkezés pillanata, a szeretteimmel való találkozás izgalma lüktet minden porcikámban, de egyúttal valami édes keserűség vesz erőt rajtam az Angliában töltött időre gondolva. Sokféle habitusú emberrel találkoztam az utóbbi időben, elbeszélt sorsok pillanatképei villannak fel előttem. Majd ha elszunnyadnak bennem az érzelmek, hideg fejjel megírok mindent. Nem egyszerre, szépen sorjában. Aztán abbahagyom, hogy ismét újrakezdhessem. Mert az újrakezdés mindig szebb, igazabb, sokatmondóbb, lélekmélyben érlelődő valóság.

(Vége)

2020.06.25
Galéria
Két jóbarátom, Arnold és Elissza