Szívvel alkot, szívből adja tovább
Kijárási korlátozásokkal nehezített időben, a személyes találkozást nélkülözve beszélgettem Miklós Erzsébettel. Gyulafehérváron született kisiparoscsaládban. „Apám bádogosmester volt, anyám a háztartást vezette, engem és négy évvel idősebb nővéremet nevelt. Később apám igyekezett a kisebbik lányából – mármint belőlem – fiút faragni, hogy legyen segítsége a munkához; ez nagyjából sikerült is. Mindenféle könnyebb, a koromnak megfelelő munkát adott, s én, ha duzzogva is, de elvégeztem, és későbben ennek hasznát is vettem. Gyulafehérvárott végeztem, az elemit magyar, majd a többit már román nyelven, mivel városunkban a felsőbb osztályokban csak ezen a nyelven volt oktatás. A gimnázium után a helybeli népiskolai oktatás keretében elvégeztem a festészeti szakot. Mindig is szerettem rajzolni, festeni. Nagyanyám rokonai között volt egy festő, lehet, onnan vándoroltak át a gének. Kolozsváron a hároméves Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola rajz szakára felvételiztem, nem sok eséllyel – abban az időben ide nagyon nehéz volt bejutni. Így dolgozni kezdtem a Gyulafehérváron akkoriban induló porcelángyárban. A gyár vezetősége ügyes embereket toborzott, mestereket, akik értenek a szakmához. Köztük volt egy Tordáról, az üveggyárból hozott házaspár, őket a kézi festő részleg megszervezésével bízták meg. Itt egyedi holmikat – étkészletet, kávés, teás szervizt, díszvázákat stb. – terveztek mind belföldi, mind külföldi eladásra. A gyárban szinte mind fiatalok voltunk, néhány százan, és köztünk keresték azokat, akik tudnak festeni és rajzolni. Én is erre a részlegre kerültem, szebbnél szebb dolgokat festettünk a porcelán tányérokra, vázákra.”
Alkotó társ
Beszélgetőtársam még egyszer megpróbált bejutni a kolozsvári főiskolára.
„Újfent felvételiztem, ekkor ismerkedtem meg leendő párommal, Miklós Jánossal. Ő is felvételizett, egyikünknek sem sikerült. Én tovább dolgoztam, ő, mivel volt pedagógiai képesítése, tovább tanított. Aztán a következő évben őt felvették a főiskolára – mondtam neki viccesen, hogy elfoglalta a helyemet. 1973-ban összeházasodtunk, majd Gyulafehérváron 1974-ben megszületett a fiunk, János Dénes. Ezután, 1975-ben Belényesbe költöztünk, végül is mondhatom, ott alapítottunk otthont és családot. Azután 1978-ban megszületett a lányunk, Annamária. Sohasem bántam meg, hogy Belényesbe kerültem, habár 200 kilométerre a szülőhelyemtől, egy számomra teljesen idegen közegbe. Csak a férjemet ismertem, sem barát, sem ismerős nem volt itt, idegen világ, de az lassan befogadott. Sikerült beilleszkednem; hosszú éveken át kirakatrendezőként dolgoztam. Szerettem a szakmámat, hiszen festeni és rajzolni kellett, na meg a fantáziámat használni. Próbáltam mindig valami különlegeset felmutatni, néha rá is koppintottak az orromra, nem tudták megérteni és felfogni a változást.
Hogy milyen volt a művész férjem mellett élni? Jó! Szép! Kiegyensúlyozott, harmonikus, csendes, igazi emberszerető, jó emberismerő volt, kicsit tréfás, ironikus, igazmondó és igazat kereső. És nagy művész, aki imádattal csinálta mindazt, ami neki tetszett. Szívvel-lélekkel alkotott, beleadott mindent. Voltak borús napjai, mint mindenkinek, próbált segíteni, ha tudott jót tenni. Soha nem tett rosszat senkinek, néha-néha még engem is csillapított, ha mérges voltam valamire. Mindig mondogatta, hogy a kerék forog, és ebből sok mindent lehetett érteni. Megérttette magát az emberekkel, ha nem tetszett neki valami, tréfásan-ironikusan odamondott. Sokat tanultam tőle, s amikor először festettem akvarelljeimet, elfogadtam a tanácsait.”
Sokoldalú kreativitás
„Ha elgondolom, hova is tegyem az alkotásaimat, nehéz eldöntenem – töprengett el saját alkotómunkájának meghatározásán Miklós Erzsébet. – Mindig azt mondtam, hogy jókedvében teremtett a Jóisten. Túl sok mindent adott, és sok mindenhez értek. Az én alkotásaim: egy kicsi szecesszió, egy kicsi népművészet, népi iparművészet, a fantázia szülötte, a természet szeretete egybeolvadva. A népi kultúra lehetőség hasznos és szép dolgokat alkotni. A szín, annak közvetítő ereje és melegsége adja meg a hangot, hogy mit festek milyen anyagra és mikor. Az egyik nap porcelántányérra mintát, másnap üvegre vagy akrillal fára népi motívumot. Vagy egyszerűen félbehagyva mindent, napokig semmit. Munkáim vannak Magyarország, Franciaország, Németország több városában, de Bukarestben és más romániai városokban is. Imádok festeni, és szeretem látni, hogy jön létre a semmiből valami különleges, érdekes, szép alkotás.
Férjemnek, Jánosnak, aki a belényesi iskolában tanított, volt egy tanítványa, ügyes, tehetséges kislány. 2005-ben IX.-es volt, amikor eljött hozzánk, és kétségbeesve kérdezte, tudok-e neki segíteni. A PRO Tv-n Doina Levintza divattervező az UNICEF égisze alatt rendezett egy versenyt, a témája az volt, ki készíti el a legszebb babát. Életemben nem varrtam babát, de sajnáltam a leánykát, és kihívásnak is vettem a feladatot. Így hát nekifogtunk varrni egy 60 cm magas bohóc babát. Mindent kézzel varrtunk, hajat, ruhát, na meg egy harmonikát is készítettünk neki. Így jött létre Toto bohóc harmonikával a kezében. Mire kész lett, annyi munka után már sajnáltuk elküldeni Bukarestbe, de aztán csak eljuttattuk. Toto bohóc első lett, és bemutatták a tévében. Ne mondjam, milyen boldogok voltunk.
2006 januárjában, unalomból, nekifogtam akvarellel képeket festeni, inkább csendéletet, virágokat, népművészeti tárgyakat. Mondtam Jánosnak: márciusban lesz kiállításom. Hitetlenkedve nézett rám, és azt mondta, rajta. Nézte, hogyan festek, irányított, igazgatott erős kritikákkal, amiért néha fellázadtam, de elfogadtam, és március 8-ra meglett a kiállítás Belényesben, a helyi múzeum munkatársainak rendezésében. Aztán követte több tárlat. Miután megnyertük a díjat Totóval, bátorságot nyertem, több babát készítettem, boszorkányt, egeret, macit, Kati babát (60 cm). Elhatároztam, hogy divatbemutatót is rendezek a magam tervezte ruhákból. Egész napi szabás-varrással sikerült, segített a fent említett kislány is. Így kész voltam bemutatni, mit tudok készíteni, de valahol saját magamnak akartam bebizonyítani, mire vagyok képes.”
A kaposvári művésznő
A már eddig is változatos alkotási módok, anyagok és eszközök mellé új kifejezési formákat is keresett a művésznő.
„Férjem 2006-ban ismerkedett meg Kovács Valéria kaposvári képzőművésszel. Mind a ketten művészeti vezetőként dolgoztak a Kötegyáni Baráti Kör Egyesületben, az Ungvári Mihály festőművész, szobrász vezetésével működő nemzetközi művésztelepen. Amikor János hazajött az alkotótáborból, hozott magával két gyönyörű üvegfestményt, melyeket Kovács Valéria a férjem munkáiról festett. Azonnal beléjük szerettem, és mondtam Jánosnak, hogy nagyon szeretném megtanulni ezt a csodálatos technikát, mert ilyesmit addig még nem láttam. Férjem megkérte a művésznőt, jöjjön el hozzánk Belényesbe. Eljött, találkoztunk, azóta nagyon jó barátnők vagyunk. Megmutatta, hogyan kell kezelni az üvegfestéket és a munka folyamatát. De azt is megmagyarázta, hogy lassan, idővel rájövök a technika titkára. Igaza lett. 2006 decemberében részt vettem a Magyar Kézművességért Alapítvány által kiírt pályázaton, s ennek nyomán egy üvegre festett képemet bemutatták a 13. Betlehemi jászol kiállításon. Hadd mondjak pár szót barátnőmről, Kovács Valériáról, akinek köszönhettem műveim létrejöttét. Hivatalosan 1998-ban a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által zsűrizett kiállításon mutatta be szecessziós stílusú alkotásait. Tanulmányait Olaszországban végezte, és Magyarországon elsőként mutatta be az olasz gyártótól származó speciális üvegfestékekkel készített munkáit. 2005-től tagja a Körös Art művészeti társaságnak és a kétegyházai Békés Megyei Képzőművészeti Szabadiskola Egyesületnek.
Tárlatok és elismerések
A sokoldalú alkotót további kiállításairól is faggattam.
„Sikereimen felbuzdulva, miután kezdtem belejönni az üveg- és porcelántárgyak, üvegképek festésébe, kiállításokat rendeztem. Új stílus volt, mindenki csodálta az alkotásaimat, ez erőt adott. Tudtam, éreztem, ezt kell csinálnom. 2008-ban Magyarországon részt vettem három üvegfestménnyel a XVI. Országos vadászati, halászati és természetvédelmi képzőművészeti kiállításon Kötegyánon. Ugyanabban az évben átvehettem a fennállásának 745. évfordulóját ünneplő Belényes városának Pro Meritis oklevelét, és kiállítottam munkáimat a helyi múzeum tavaszi és őszi tárlatán. 2011-ben újabb kiállításom volt a Belényesi Múzeumban. 2013-ban részt vettem a népművészek kiállításán a nagyváradi várban, aztán a belényesi kirakodóvásáron, ahol minden tárgy a helyi tradicionális kézművesség szépségét mutatta be. Az év decemberében két üvegfestményem a Magyar Kézművességért Alapítvány által rendezett jubileumi, 20. Betlehemi jászol kiállításon szerepelt, és oklevelet kaptam. 2018-ban a belényesi városháza dísztermében állítottam ki a természetből, népművészeti mintákból ihletett, egyedi mintákkal díszített porcelánvázákat, tányérokat, üvegképeket, dekoratív képeket.”
Amikor beszélgetésünk végéhez közeledtünk, rákérdeztem, hogyan tovább.
„Szeretek festeni, hiszen ez a kikapcsolódásom, wellnessem, meditációs elmélyülés, amit abbahagyni nehéz. Az üvegfestés pedig az egyik legkedvesebb elfoglaltságom. Csodálatosak a színek és az is, ahogy a fény hatására örökké változnak. Ugyanaz a kép teljesen máshogy ragyog a reggeli fényben, mint este. Elrontani szinte lehetetlen. Nyugdíjas lévén én ezt a megoldást találtam a hosszú téli estéim betöltésére. Hiszen nyáron a kertben, az udvaron tevékenykedek. Nagy szeretettel és gondoskodással ápolom virágaimat, veteményesemet. A festéshez szükséges kellékeket általában hobbiboltokból szerzem be, de nagyon sokszor ismerősök, családtagok lepnek meg egy-egy szép üveg-, porcelán- vagy kerámiatárggyal, amiben ezer lehetőség rejlik. Nem mondom, hogy olcsó hobbi ez egy nyugdíjasnak, hiszen a jó minőségű üvegfestéket meg kell fizetni, de öröm látni, hogy a hozzátartozók, barátok, ismerősök szeme felcsillan, amikor megajándékozom őket egy-egy alkotásommal. Hiszen erről szól az egész: szívvel, szeretettel csinálni, és szívből, szeretettel adni tovább.”
