Nincs, aki folytassa ezt a mesterséget

FŐZŐ LAJOS vésnök alkotásaira leányom hívta fel a figyelmemet majd tíz évvel ezelőtt. Mivel szinte szomszédok vagyunk, jó öt évvel ezelőtt ő is invitált, látogassam meg: elbeszélgethetnénk, mondta, no és megtekinteném mindazt, amit gravírozással létrehozott. Mégis csak a közelmúltban került sor a találkozásra, illetve beszélgetésre.

Világjárvány lévén, a szabadban, a Pece-patak melletti sétány egyik padján folytattunk hosszú, tartalmas eszmecserét egy szép napsütéses délelőtt Főző Lajossal. Alig néhány percig, néhány fotó készítésére alkalmam volt bepillantani az egyik szobájába is, melyet kisebb képzőművészeti múzeumnak is nevezhetnék a festményekkel, más képzőművészeti alkotásokkal, barokk bútorokkal.

Mivel szinte semmi ismeretem nincs a gravírozásról, a Wikipédiához „fordultam”. Ezek szerint: „A gravírozás az a gyakorlat, amikor a művész vagy iparos egy mintát, rajzolatot vág vagy vés kemény, általában sima felületre kézzel vagy egy speciális vésőszerszámmal, vagy manapság gépi segítséggel, gravírtűvel. … Az eredmény önmagában is díszített tárgy lehet, például amikor ezüstre, aranyra, acélra vagy üvegre gravíroznak, illetve rézből vagy más fémből, esetleg régebben fából készült nyomólapot képeznek ki, a képek papírra nyomtatására nyomtatványként vagy illusztrációként. Ezeket a képeket metszeteknek is nevezik. A vésés, gravírozás az egyik legrégebbi és legfontosabb technika a nyomtatásban.” Főző Lajos a maga alkotásait vésnöki munkáknak nevezte, ezért a továbbiakban én is ezt az elnevezést használom.

Beszélgetésünk elején a családtörténetre is kitértünk. A Főző család a Felvidékről származik, Borsiból, II. Rákóczi Ferenc szülőhelyéről. Amikor Lajos felkereste a települést, megismert több Főző nevű személyt, de Sátoraljaújhelyen is volt alkalma névrokonaival találkozni. „A család nagyon szétszóródott. Egy Főző Lajos nevű nagybátyám – akinek köszönhetem, hogy engem Lajosnak neveztek – Szabó István neves filmrendező sógora lett, mivel ennek a húgát vette feleségül. Ő volt apám legkedvesebb testvére, Budapesten élt, és műkereskedő volt.” Akkoriban az iparoscsaládokban nem volt ritka a gyermekek szétszéledése az országban; Főzőék ősei Debrecenbe, Nagyváradra, Margittára is eljutottak.

„Az én felmenőim Nagyváradra kerültek, nagyapámnak nyolc gyereke volt. Én 1938. január 5-én születtem Váradon, iskoláimat a Teleki utcán, a korábbi református püspökség helyén állt elemi iskolában kezdtem el. Ötödik osztálytól a Szent László Gimnáziumban folytattam tanulmányait. Mivel akkor az Ősi negyedben éltünk, mindennap gyalog tettem meg az utat hazulról az iskoláig, általában én voltam az első, aki reggel megérkezett.”

Tanulmányait a volt Premontrei gimnáziumban folytatta, 1954-ben érettségizett – akkoriban ezt tíz osztály elvégzése után tehették meg. Arról is szólt, hogy abban az időben is volt egy súlyos járvány: a gyermekbénulás; gyerekként megélte a második világháborút, és a tüzelő hiányában elrendelt iskolaszüneteket is megtapasztalta. Érettségi után a Művészeti Népiskolába iratkozott be, ott Mottl Román Pál – a festőművész Mottl Roman édesapja – karolta fel, és sikerült érvényesítenie művészeti, alkotó készségeit. Sorkatonai szolgálata alatt is sikerült kamatoztatnia ilyen irányú tudását.

Leszerelés után bekerült a vésnökök közé egy váradi műhelybe. Csak néhányan voltak: két ezüstműves, két gravírozó és – Főző Lajos szavaival élve – egy irodistából lett vésnök. Utóbbinak sok mindent köszönhet, egy életre szóló barátság alakult ki közöttük. A munkatársaktól nagyon sokat tanult: „Ők bevittek egy olyan társadalmi rétegbe, amelyről addig fogalmam sem volt, mondhatni, elit váradi iparosokat ismertem meg. A vésnökség nagyon nehéz és különleges szakma, rendkívüli rajztudást, szobrászati készséget is megkíván az embertől. Hiszen a középkortól kezdve a pénzérméket a vésnökök állították elő.” Amint kifejtette, a vésnökséget lehet ipari jellegűnek tekinteni, a pénzérmék verőtömegét a vésnökök készítik. „Ezt meg is tudnám mutatni, ha most a házi műhelyemben volnánk – jegyezte meg beszélgetőtársam. – Én mindezt aranyban, ezüstben, bronzban, acélban valósítottam meg. Általában ezek a munkák megrendelésre készültek, de a saját magam ötletére is készítettem egyet-egyet.”

Az évek folyamán munkáiból nem állított össze kiállítást; amint ő fogalmazott: „Dicsőségre nem törekedtem. Érettségi találkozóinkon Pápay Zolihoz jártunk a Góbé csárdába, s mivel ott a magyar címerekből volt egy tárlata, felvetettem az ötletet, hogy az én munkáimból is csinálhatnánk egy ilyen vitrines állandó kiállítást. Végül aztán ez nem jött össze, én meg közben ide-oda elajándékoztam a bronzból, ezüstből készült munkáimat barátoknak, ismerősöknek. Nagyon sok ezüstmunkám volt, ugyanis egy időben dolgoztam egy cipőgyárnak, amely rengeteg ezüsttel dolgozott, és munkabérként ezüstöt adott. Ezt feldolgoztam, ékszereket készítettem belőle, ezeket is mind elajándékoztam. Medálok meg más ékszerek még vannak, a feleségem szobáit díszítik, amik megmaradtak.” Sajnáltam, hogy ezeket nem tudtuk megtekinteni.

Főző Lajos 55 évesen, korkedvezménnyel vonult nyugdíjba. A Viitorul műanyaggyárban harminc évet dolgozott. Elmondta, hogy tíz évig kisiparosként is működött, a Hármas – ma Sulyok István – utcában volt saját műhelye, de mivel nagyok voltak a különböző adók, abbahagyta. Ebben az időben is acélba, ezüstbe, aranyba vésett. „Legtöbbet ezüstben dolgoztam, barátoknak meg olyan embereknek, akik, hogy úgy mondjam, rászolgáltak. Jelenleg már nem dolgozom, nem alkotok, nyolcvanéves koromban azt mondta a feleségem: elég volt, ne dolgozz már semmit”.

Arról szomorúan beszélt, hogy nincs, aki folytassa ezt a mesterséget. Nincs utódja, a családjában sem vállalta senki ezt a munkát, véleménye szerint a fiatalok másfelé tekintenek. „Igaz, volt két váradi vésnök, de mind a ketten elköltöztek, ma Magyarországon élnek. Én volnék az utolsó mohikán, de ma már én sem dolgozom. A szerszámaim még megvannak, a tömbházlakásom erkélyén tartom őket. Sajnálom, hogy nincs, akinek továbbadjam ezt a szép mesterséget.”

2020.07.22
Galéria
A szerszámok még megvannak – valakire várnak, aki folytatná a munkát
A legtöbb munkáját elosztogatta
Művészileg megformált érmek, plakettek
Főző Lajos egy évszázados hagyományokra visszatekintő, rangos szakma művelője volt