„Biztonságos” betegségek

A betegbiztosítás az egyik legbizonytalanabb pontja a szakágazatnak, mindenekelőtt a pénzügyi rendelkezések ingatagsága miatt. A betegségek viszont nem politikai döntések függvényei, a gyógyítás, a kezelés annál inkább ilyennek tűnik. Hogy némileg átlássuk a rendelkezések bozótosát, dr. Földes Béla főorvost, a megyei és városi kórházak vezetőtanácsának elnökét kerestem meg kérdéseimmel.

– A sok ellentmondó intézkedés és a szóbeszéd sűrűjében mivel kezdhetnénk a betegbiztosítás buktatóinak, sötét foltjainak a feltárását?

– Az egész kérdéskörnek három fő pillére van. Az első a társadalom és a beteg kapcsolata, vannak ugyanis állampolgári (alanyi) jogon járó ellátások: a társadalomnak fedeznie kell az élet megmentését életveszélyben, ha van biztosítása az illetőnek, ha nincs. A másik pillér a biztosító és a beteg kapcsolata, vagyis csak akkor és az jár, ami benne foglaltatik a biztosítási csomagban. Csakhogy a politikum és az érdekvédelem nem szorgalmazta, hogy pontosan és közérthetően mindenki megtudja, mit is tartalmaz a biztosítása. 1997-ben, amikor Bárányi Ferenc irányításával összeállították a 145. számú, egészségbiztosítási törvényt, belefoglalták, hogy a biztonság majd szerződésen alapul, és aki biztosítást fizet, annak mi jár. Hollandiában például ez ennek megfelelően működik is: az alkalmazott annak függvényében, hogy hol dolgozik, kitölt egy kérvényt, s a biztosító jön egy tájékoztatóval, hogy ezért mi jár, vagyis a biztosítás garanciákat tartalmaz. A mi biztosításainkban viszont nincsenek megfogalmazva a garanciák. S ezzel el is értünk a harmadik pillérhez: Romániában vannak olyan szükségletek, amelyek nincsenek belefoglalva a biztosítási rendszerbe. Mondok egy példát: megy valaki a járdán, tolja maga mellett a biciklijét, megbotlik, elesik, a kerékpár a lábára borul, és eltörik a lába. A mentők kérdésére elmondja, hogy elesett a biciklivel, mire a besorolása közlekedési baleset lesz. Márpedig nálunk az egészségügyi biztosítás csak a természetes úton kialakult betegségekre vonatkozik, a közlekedési, a sport- vagy a munkabalesetekre nem, de még a bántalmazás következményeire sem. Ezekre más jogszabályok és biztosítási típusok érvényesek. A munkabalesetekre vonatkozó tudnivalókat a munkáltató és a munkavédelmi előadó kell hogy rendszeresen ismertesse. Például ha valaki munkába menet balesetet szenved, az is munkabaleset. Ezeket mind tisztázni kellene, természetesen a fogyasztóvédelem szerepével együtt. Az Európai Unióban ugyanis a biztosítás nem az orvos és a páciens, hanem az egészségügyi szolgáltató és a szolgáltatást igénylő viszonyára épül, ezért érinti a fogyasztóvédelmet is. Ez nálunk még törvényi hiányosság. Kérdés az is, hogy ki fizet. Liberális rendszerben semmi sincs ingyen: vagy az állam, vagy a biztosító, vagy a külön biztosítás fizet. Nálunk az a furcsaság, hogy ha a betegellátás során elégedetlenség merül fel, a sérelmező nem ahhoz fordul, aki fizet. Ahhoz az intézethez kellene fordulnia, ahol ellátták, de ez kevésbé hatékony, mint ha a biztosítóhoz fordulna. Ha nem teszi, a biztosító ugyanúgy fizet a rossz, mint a jó ellátásért. De fizethet még a tettes vagy a beteg is. Ha például a gépkocsivezető elüt valakit, és a hatóság őt találja hibásnak, akkor ő fizet. De ha a bajt okozót nem tudják azonosítani, akkor az áldozat fizeti az ellátási költségeket.

– Gyakoriak az ilyen anomáliák?

– Közösségi szempontból kívánatos lenne, hogy a városhoz tartozó kórházak évente legalább egyszer nyílt tanácsülésen tárgyalják meg a kezeltek elégedettségi indexét, hiszen minden kórház egészen igényes módszertan szerint évente összeállít ilyen kimutatást, csakhogy nem viszi a közvélemény elé. A páciens jogáról szóló 46/2003-as törvényben több a lehetőség, amit ki lehetne használni, de ez valahogy nincs a figyelem középpontjában. Másik hiányosság, hogy románul nincs kidolgozva – mondhatnám akár ismeretlennek is – az úgynevezett betegút. Ennek lényege, hogy hol és hogyan ér leghamarabb ellátáshoz. Bármilyen enyhe tünettel egyre többen fordulnak azonnal a mentőkhöz. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire káros, hisz nekik nem ez a feladatuk, esetleg valós életveszélyhez nem érnek ki gyorsan ezek miatt a hívások miatt. Az első lépésben a családorvost kell megkeresni, illetve az úgynevezett általános ügyeleti központokat. Ma már az interneten megvan az elérhetőségük „centru de permanență” cím alatt. Ezeknek a központoknak a megléte is azt példázza, hogy van lehetőség, de az emberek többsége nem tud róla. Az öngondoskodás nálunk még gyerekcipőben jár. Az sem forog közszájon, hogy ha a beteg nincs megelégedve a kórházi ellátással, kérheti az áthelyezést más osztályra vagy más orvoshoz, sőt a kórházon kívülről más szakorvost is bekérethet konzíliumra. Például tüdőfertőzéssel kezelnek valakit, a kapott kezelést nem érzi hatásosnak, kérhet egy fertőző betegségekre szakosodott orvost. Ez is benne van a fent említett 46-os törvényben, de a kórházakban a paternalista „hagyomány” értelmében nem közlik ezt a beteggel, vagy ha igen, akkor nem világos, számára érthető módon.

– Egy idő óta egyre többet hallunk az oltások miatti gondokról. Tisztázhatnánk ezt a problémakört is?

– Vannak olyan betegségek, amelyeket kezelni nem lehet, de oltással meg lehet előzni. A veszettségből például nem lehet embert kigyógyítani, de oltással meg lehet menteni, ha egy veszett állat harapása után azonnal intézkedünk. Ugyanakkor, ha jól szervezett, világszerte koordinált oltást alkalmaznak, a civilizált világból bizonyos betegségek eltüntethetők, ilyen a legismertebb, a fekete himlő. És vannak olyan módszerek, amelyek már klasszikusan bizonyították a hasznukat: oltás eredményeként például már rég nincs gyermekparalízis.

– Mégis egyre több a kóválygó szóbeszéd és a tévhit az oltásokról…

– Az egyik ilyen, hogy túl sok minden ellen oltanak. Ez nem igaz, az viszont igen, hogy az utóbbi évtizedekben a tudomány új oltóanyagokat dolgozott ki, mint például a hepatitis B elleni, ami nálunk a közelmúlttól már elérhető, vagy a pneumococcus elleni, a tüdőgyulladást megelőző oltás. Magyarországon már évek óta alkalmazzák, nálunk most áll bevezetés alatt. Az oltásprobléma végső soron az egyén és a közösség közös hasznát érinti, mert ha egy bizonyos fok alatt védett közösségbe bekerül egy fertőzött, elterjedhet a kórokozó. Ha viszont mindenki oltott, akkor ez nem fordulhat elő. Számos országban valóban választhatnak a szülők, beoltatják-e a gyermeküket vagy sem, de ha bizonyos oltása nincs meg valakinek, közintézménybe, óvodába, iskolába nem mehet, marad a házi tanítás. Nem közismert, de egyre aktuálisabb a kullancs által okozott egyik betegség, a vírusos agyvelőgyulladás (nem a bakteriális típusú Lyme-kór!). Ez a betegség sajnos nem gyógyítható, de oltással megelőzhető. Nekem mint ideggyógyásznak az a gondom, hogy Romániában erre nincs hitelesített védőoltás. Gondolom, az érdekvédelemnek kellene közbenjárnia.

– És az ugyancsak sokat emlegetett különböző mellékhatások?

– Az égvilágon mindennek van bizonyos kockázata. Ez esetben is örök érvényű a „primo: no nocere” vezérelv, vagyis: a legfontosabb, hogy ne ártsak; inkább ne avatkozzam be, keressem mindig a kisebb kockázatot. Márpedig a jól, szakszerűen végzett oltás kockázata mindig ritkább és kisebb, elenyésző a betegséghez képest. Megoldásként a szakszerű tanácsadást javaslom, az egészségügyiek és a védőnők hatékonyabb kommunikációját. Ezáltal az oltással megelőzhető betegségek száma nőni fog, és jóval kevesebb lesz a nem cselekvés ártalma, vagy mondjuk ki nyíltan: a nem cselekvés áldozatainak a száma.