Váradról indult a „mindenes” művész
„Marcona, bájos, jóságos bandita” – ezzel a jelzőcsokorral illette a kollégái, barátai körében csak „Liba” névre hallgató művészt távozásának tizedik évfordulóján Bodor Pál író. Alulírott – halála előtt hat hónappal – találkozott vele utoljára idehaza, Nagyváradon. Betegen érkezett szeretett szülővárosába, sugárzóan ifjú felesége, Rácz Judit oldalán. A hajdani profi labdarúgó, kosárlabdázó, asztaliteniszező táncos komédiás immár alig volt képes vonszolni trombózis sújtotta lábait, de sajátos, utánozhatatlan humora még ekkor is hervadatlan volt. „Nem hozzátok, nem miattatok jöttem – hunyorított –, nem tireátok vagyok kíváncsi, csak Váradot szaglászom körbe-körbe három napig.”
(alc.) Nagyvárad, 1945–1958
Mindössze huszonegy éves volt, amikor a világháború rettenetéből, a hónapokig tartó bénultságból ébredező város színházát élesztgetők – a megritkult társulat újraépítése érdekében – a frontról, fogságból, menekülésből, bujkálásból hazafelé ereszkedő hivatásos színészek foghíjas közösségét műkedvelő, színházszerető fiatalok toborzásával igyekeztek kiegészíteni. Ezeknek, az addig munkásklubokban játszó amatőröknek az egyike volt Bencze Ferenc.
A II. világháború éveiben, 1941–1944 között Putnik Bálint vezette a színházat, 1944 decemberében pedig Szabó Ernőt hívták meg a vezetői posztra. A felsőbb irányítást 1945 telén az ún. Munkás Athenaeum, 1946 őszétől a Magyar Népi Szövetség képviselte. 1948-ban állami státust kapott a színház, igazgatója 1967-ig Gróf László lett.
Bencze Ferenc tizenhárom évig volt a nagyváradi teátrum „mindenese”. Mindent elvállalt a pár szavas rollétől a nagyobb lélegzetű szerepekig, ügyesen táncolt, énekelt is, ha kellett, s pillanatok alatt légkört teremtett a színpadon.
Hogy milyen lehetett, milyennek kellett lennie a kor nagyváradi színházának, annak szemléltetésére hadd álljon itt művészünk indulásának, az 1945/1946-os évadnak 32(!) bemutatójából néhánynak a címe, szerzőjének a nevével, a http://egyvaradiblogjanagyvaradrol.blogspot.ro/ alapján: Emőd Tamás – Szirmai Albert: Mézeskalács, operett; William Shakespeare: Szentivánéji álom, vígjáték; Szomory Dezső: Takács Alice, dráma; Molnár Ferenc: Liliom, külvárosi legenda; Eugen O’Neill: Mindörökké, dráma; Heltai Jenő: A néma levente, vígjáték; Balázs Béla: Boszorkánytánc, dráma; Johann Strauss: Kék Duna, operett; Móricz Zsigmond: Sári bíró, vígjáték; Thornton Wilder: A mi kis városunk, dráma, így tovább a 32 premierig… Közülük 19 operett, illetve zenés vígjáték volt, és átlagosan 11 naponként, másfél hetenként tartottak egy-egy bemutatót! A legtöbb darabot Szabó Ernő és Simon Zsuzsa rendezte, de néha a régi direktor, Putnik Bálint is kötélnek állt. Úgy tűnik, ezt a hihetetlen iramot a színház is, a közönség is bírta, volt ki játsszék, mit, és főleg kinek. És az immár több mint epizodista, „Libává avanzsált” labdarúgó nemcsak a focipályán, hanem a színpadon is sokat játszhatott.
A színházat 1948-ban államosították, s egyre többször, egyre többen szóltak bele „odafentről” az elvtársak abba, hogy melyik darab kerüljön a színpadra, melyik ne. Bencze utolsó váradi, 1957/1958-as évadában már csupán 12 bemutatóra tellett, abból egy volt a kötelező szovjet, egy a kötelező román darab, egy szezonkezdés előtti, nyári zenés műsor mellett egy Világforradalom című ünnepi összeállítás, az Útmenti almafa – válogatás a román költészetből, egy irodalmi kabaré és a hagyományos szilveszteri műsor – már operettből is csupán egyetlen premierre futotta…
(alc.) Kolozsvár, 1958–1977
A sétatéri teátrum tagjaként Bencze – nyilván – annál többet, mást is várt, mint amit Nagyváradon hagyott. A kolozsvári magyar színjátszás éppen ezekben az években élte meg a kor nagy színházaihoz való felzárkózás periódusát, s olyan rendezői voltak, mint Bencze Ferenc „falusfelei”: a szintén váradi Szabó József és Rappaport Ottó, a szintén bihari Harag György, avagy Taub János Szatmárból. Olyan nagy színművészek mellett, mint László Gerő, Dorián Ilona, Horváth Béla, Krasznay Paula, Balogh Éva, avagy Andrási Márton, Benczének volt kitől, mit tanulnia, és többször bekövetkezett az ő emlékezetes főszerepeinek, nagy színháztörténeti pillanatainak az ünnepe is.
Ilyen volt Bálint Tibor regénye, a Zokogó majom lírai-realista színpadi változatának, a Sánta angyalok utcájának az átfordítása a színpad nyelvére, a színház hitelének, kortársi igazmondásának állomásaként. Egy előző előadásban, A mi kis városunkban használt keret Bálint Tibor és Szabó József számára szerencsés rendezőelvnek bizonyult, bele lehetett építeni a kolozsvári külváros sárban élő, fényre törő kisembereinek drámai sorsát. Kevés ilyen előadás született a sétatéri színházban, ahol a népes színészgárda mondhatni a maga teljességében élte a ráosztott színpadi életet. Narrátortól az epizódszerepekig szinte mindenkit fel kellene sorolni, de Héjja Sándort, Török Katalint, Vadász Zoltánt, Vitályos Ildikót és Bencze Ferencet mindenképpen. Az eltorzult vágyak, megszépítő hazugságok és kisszerű bosszúállások világát tudta megjeleníteni Vitályos és Bencze; kettősük a lírai groteszk kiemelkedő teljesítménye – egy új hang megszólaltatója volt ezen a színpadon.
Ugyancsak Bencze, valamint Szabó Lajos nevéhez fűződik a ’60-as évek kolozsvári magyar színházának talán egyetlen világszintű produkciója, Mrożek abszurd egyfelvonásosának, a Strip-tease-nek a szöveghez és helyzethez méltó megjelenítése. Három darabból álló, tulajdonképpen stúdió-előadásnak készült összeállítás nyitotta az 1968/69-es évadot (Mrożek művét Bereczky Péter, Aldo Nicolaj A kilátóját Rappaport Ottó, Schisgaltól A gépírókat Szabó József rendezte), minthogy azonban a színház stúdiótermének (kamaraszínházának) problémája, a megfelelő helyiség hiánya 1946 óta sem oldódott meg, a modern egyfelvonásosokat is az ezer férőhelyes terembe vitték. A Strip-tease igazolta e merész vállalkozást, Bencze Ferenc és Szabó Lajos hátborzongató komédiázása – a színpadra oldalról benyúló hatalmas kéz (Cs. Erdős Tibor díszlete) szorításában – betöltötte a Nyári Színkör hodályát. Kántor Lajos visszaemlékezése szerint: „Hálás közönségről elmélkedve eszembe jut mindmáig egyik legnagyobb színházi élményem, Mrożek Strip-tease-e a sétatéri színpadon. Jelentőségéhez és művészi színvonalához mérten sajnos kevésszer tűzték műsorra (még a hatvanas években), ám akik látták Bencze Ferenc és Szabó Lajos játékát, tanúsíthatják, hogy e közkedvelt komikusok egy pillanatig sem éltek vissza jól bevált színészi eszközeikkel, s így a nézők ajakra fagyott kacagással vehettek részt ebben az abszurd játékban, amely végső soron ugyancsak a történelem hidegét, azon belül a kiszolgáltatott kisember vergődését elemezte, fejezte ki modern színházi nyelven.”
Filmszínészi pályafutása a Liviu Ciulei rendezte, Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje című regényéből készült játékfilmmel indult. A jószemű román színházi ember és filmes fedezte föl Bencze különleges lényét, fizikai és lelki adottságait, mindenki mástól eltérő képességeit a film számára.
