A Rhédeyek Váradon (11.)

Minden előzetes „rebellis elhajlása” ellenére hősünk az 1805-ös és 1807-es diétákon immár Szatmár vármegye követeként az udvar rendíthetetlen hívei közé számított. Vele nem rokonszenvező kortársai (köztük Kazinczy Ferenc) véleménye szerint fiatalkori elveit sutba dobva, mindenkin átgázolva kísérelte meg sütögetni politikai pecsenyéjét. 1808-ra tevékenysége megérlelte gyümölcsét: császári és királyi kamarás lett, megkapta a Lipót-rend kiskeresztjét, kinevezték Bihar vármegye főispáni adminisztrátorává. Ugyanebben az esztendőben, október 28-án pedig a grófi címet is elnyerte.

(alc.) A poéták egymás sarkát taposták

Bebizonyosodott, hogy a Kácsándy Teréziától való végső búcsúnak a nagy nyilvánosság előtt lezajlott, gazdag főúri temetések pompáját idéző szokásrendje Rhédey számára olyan reprezentációs lehetőséget jelentett, amelynek során a maga politikai ambícióit tudta kifejezésre juttatni. Megmutatta azt a gazdasági potenciált is, ami alkalmassá tehette őt bizonyos társadalmi pozíciók betöltésére.

Beiktatási ceremóniája példátlanul fényűzővé sikeredett. Az ünnepségen elsőként Samuil Vulcan görögkatolikus püspök köszöntötte a megye magyar és román nemessége nevében a művelt, a tudományokat és művészeteket pártoló, felvilágosult, református arisztokratát. Köztudott volt Rhédey bőkezűsége, ezért boldog-boldogtalan, felkent költő és zugversifikátor tülekedett a kegyeiért. Harminchárom poétát „ihletett meg” a nevezetes esemény; a zömében magyar nyelvű ódák, zöngemények mellett öt latin, három német, egy francia és két román nyelvű dicsőítő poéma is napvilágot látott. Az egyik Cantarea nemesilor romani quand’ s’ áu ásiediát in scáunul administrátorii főispanesti preluminatul domn Ludovic Rhédei in 28. márthie 1808. címmel a város román előkelőségeinek üdvözlőszavait foglalta rigmusokba, a másik, a Versiuri de bucurie, quand preluminátul domn Ludovic Rhedei de Kis-Rhede C. C. Cámeráriu, shi á cetei S. Leopold Viteáz sáu inaltiát lá Diregatoriá Administratoriei Főispánesci Maritei Várméghii Biharii inchináte de Scholárii Romanesci. Orádiea 1808, pedig a román tanuló ifjúság abbeli örömét fejezte ki, hogy ilyen jeles férfiú került a vármegye élére… Természetesen a magyar ifjak se adták alább. A Jogakadémia hallgatói például Méltóságos császári királyi valóságos kamarás, austriai császári Sz. Leopold rendű keresztes vitéz tek. Ns. Bihar vármegye’ kórmányzója Kis-Rhédei Rhédei Lajos úr ő Nagyságának, az igazgatói székben Mártius 28-kán 1808. lett béülését inneplő igaz öröme a’ N. Váradi Akademia második esztendőbéli törvényt tanuló ifiúságnak kacifántos cím alatt „örvendeztek”.

(alc.) A Múzsák barátja

Még Sándorffi doktor is, akivel gyakorta fáradoztak együtt a teátrum, de a város és a vármegye ügyeiben is, bizony, nem átallott tollat ragadni. Ehhez a jelentősnek mondható, verses beiktatási reprezentációhoz doktorunk A bakter című terjedelmes poémájával járult hozzá. Az egyébként gyengécske költemény arról nevezetes, hogy szerzőjének minden idők legnagyobb költői honoráriuma: 10 ezer forint volt a jussa. (Hol állt ez a summa szegény Csokonai 100 forintjához képest, amit a számára végzetes temetésen elhangzott, nagyívű poémájáért kapott…)

Sándorffi doktor mentségére szóljon, hogy a horribilis összeg jelentősen hozzájárult vagyona gyarapításához, s abból a színjátszást pártfogolta. Már pályája kezdetén kimutatta rokonszenvét a színészet iránt, 1813-től kezdve pedig haláláig orvosi tevékenységén kívül egészen annak szentelte életét. Gulácsi Antaltól vette át a színtársaságot összes felszereléseivel, 80 kötettel, 300 színdarabbal. 1818. október 28-án megvette Rhédeytől a nagypiaci házát, és ettől kezdve ott tartattak a színielőadások. A gróf 1814-től névleges főigazgatóként támogatta a társulatot.

Egyébként Rhédey mint dilettáns költő a hírlapokban is közölgetett verseket, ezt bizonyítja egy levél, melyet a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek – alkalmasint valamely újságból lett kiszakítva –, s amely ezt a címiratot viseli: „Minekutánna már vitézi tetteiről Rhédey Lajos urnak több ízben örömmel emlékeztünk volna; most ismét méltónak tartjuk, hogy ezen méltóságnak egy még eddig nem annyira esméretes virtusát és tálentomát is közönségessé tegyük, látván, hogy nemcsak Mársnak, hanem a Muzsáknak is barátja légyen, mely is a tőle irattatott, s itt következő ékes verseiből nyilván kitettszik, melyeket mostanába kapánk kezünkbe”.

(alc.) Míg fennáll Várad, emlékezete fennmarad

Kazinczy, aki jószerivel hősünk minden lépését nyomon követte, így referált nem kis malíciával barátjának, Cserey Miklósnak a Nagyúr második frigyéről: „Lajos Rhédey Gróf felől hallottad e a’ hírt? – Octób. 4dikén az Ő Fels. Neve napját magára nézve emlékezetessé azzal tette, hogy magához esketteté Debreczenben a’ Superintendens által, mert így nagyobb vala a’ füst, Patay Susit, Patay Sámuelnek Abauj Vármegyei birtokosnak, és Bárczay Susánnának leányokat, egy tizenhat esztendős gyermeket, maga nem több mint csak ötvennégy esztendős lévén – pletykálta Kazinczy. – Az ő ipa néki fija lehetne esztendeire nézve. Estve a’ Debreczeni bálban megjelent mátkája karján, kit még sem hála el.”

Ez a második esküvő, mely 1813 decemberében történt, több szempontból is különös helyzetet jelentett: egyrészt a férj pályájának megítélése immár nem egyöntetű, másrészt a jóval fiatalabb feleség társadalmi rangja a férjéé alatt volt. Az esküvő után nem sokkal a pár el is vált. Bár kisebb volt a reprezentáció, mégis került néhány poéta, aki az „ifjú párt” elárassza jókívánságaival. Nyomtattak néhány, az esküvő laudálását szolgáló verset, kéziratban maradt viszont egy nem várt, anti-epithalamium gróf Dessewffy József tollából, amit Rhédey bizonyára nem tett ki az ablakába. Dokumentálható, hogy Kazinczy naprakészen szállította a grófnak a Rhédeyvel kapcsolatos információkat, és sejthető, hogy Dessewffy osztotta barátja nézeteit: Rhédeyt törtetőnek, megalkuvónak tartotta.

1816-ban a bihari ellenzék visszaélések miatt feljelentette az udvarnál, ám az ügy csak 1825-ben jutott odáig, hogy az uralkodó felmentse tisztéből, de rögtön a beregi adminisztrátorsággal bízták meg, s ez alól egy évvel halála előtt, 1830-ban mentették fel.

Kérdés, hogy Rhédey miként látta saját életútját (egyáltalán érzékelt-e saját gondolkodásában bármiféle törést), másrészt bizonyos, hogy a magyar kultúra bőkezű mecénásaként nem feltétlenül és nem mindig követte az udvar által képviselt politikai álláspontot. Viszont érdemei vitathatatlanok. Amit Kacsándy Teréz emlékezetére versbe foglalt, az magára Rhédeyre is érvényes: „Kinek nem csökkön tisztelete, / míg a Kőrös apad s árad, / s míg fennáll Várad, / fennmarad becses emlékezete.”