Hogy könnyebben értsünk szót
„Pártpolitikai hovatartozástól függetlenül azt kell megértenünk, hogy a társadalom működésének az alapja a kommunikáció. Ha ez deficites, akkor nem működik jól a társadalom sem. Logopédusként a kommunikáció helyreállítása a dolgom” – vallja Simó-Ritter Csilla. Nagyváradon született, az első adys generáció tagja, vagyis már V. osztálytól az alma materben tanult, és már diákként megmutatkoztak közösségszervezői törekvései. Csak a kolozsvári egyetemi évek alatt hagyta el szülővárosát, pszichológiát tanult, és harmadéven választotta a logopédia szakirányt. Lediplomázása óta, 17 éve dolgozik szakmájában, iskolai és óvodai logopédusként, több évig egy civil szervezettel is együttműködött.
„Ez alatt a több mint másfél évtized alatt húsznál több tanügyminiszter cserélődött, és mindössze egyetlenegy ismerte fel, hogy a tanintézeti logopédiai és tanácsadói rendelőket működtetni kell, a felszerelésükre költeni kell.” Leginkább ez tette indokolttá számára, hogy az RMDSZ felkérésére vállalja a váradi önkormányzati tanácsosjelöltséget. „Nem politikai szerepre vállalkoztam, hanem közéletire” – teszi hozzá. Úgy tapasztalja, főleg a mostani, szorongással, az ismeretlentől való félelemmel átitatott helyzet, amely a tanévkezdést övezi, még inkább megviseli a gyerekeket, és szükségük van rá, hogy biztonságot adó környezetben egy szakember le tudjon ülni velük beszélgetni. Különösen veszélyeztetett helyzetben lévő gyerekekkel dolgoznak a logopédusok: idegrendszeri, fejlődésbeli rendellenességgel küzdők, autizmussal élők is vannak a pácienseik között.
Bihar megyében – és nemcsak itt – nagyon kevés a logopédus, mindössze tucatnyi, ebből Nagyváradon kilenc-tíz dolgozik, Simó-Ritter Csilla közöttük az egyetlen magyar. Hozzá tartoznak a Szacsvay, a Lorántffy iskola elemistái és az Orsolya óvodába járó gyerekek – közel ezren, és közülük legalább 80-nal kell rendszeresen foglalkoznia. Romániában óvodás kortól IV. osztályos korig jár a gyermekeknek ingyen logopédusi ellátás, és a törvény szerint 500 gyerekre kellene egy logopédust alkalmazni, ám a posztokat évekkel ezelőtt befagyasztották.
„Az önkormányzat a szakemberek számán nem tud változtatni, az minisztériumi hatáskör, de azt igenis el tudja érni, hogy a meglévő logopédusok ne egy másokkal megosztott irodában, a könyvtárban vagy a folyosón kényszerüljenek dolgozni, vagy hogy a foglalkozásokat, akár az online oktatást ne a saját, otthonról hozott eszközökkel, felszerelésekkel kelljen megtartaniuk. A varrónők sem otthonról viszik a munkába a varrógépet!” – mondja Simó-Ritter Csilla. Ő például a hét öt napján a hozzá tartozó három tanintézet 6 épületében dolgozik. Mindenhol az iskolák, óvodák vezetőségével egyeztetett időben van jelen, és egyik helyről a másikra viszi magával az összes felszerelését. Gyakran megesik, hogy saját kislánya játékait veszi igénybe a foglalkozások sikeréhez. Siker pedig van, ez adja számára is a szakmai elégtételt. Örvendett például, amikor egy anyuka arról panaszkodott neki, hogy gyermeke éjjel a takaró alatt zseblámpafénynél olvassa a Harry Pottert. A kisfiú ugyanis diszlexiás volt, és a közös munka során elérték, hogy ő is részese lehet az olvasás gyönyörűségének. „Csak azok a szülők értik meg a helyzetünket, akiknek a gyermeke átment egy ilyen nehéz perióduson” – jegyzi meg.
A logopédia alapja a rendszeresség, de a tanintézetek vezetőségének jóindulata ellenére sincs mindenhol fizikailag elég hely egy megfelelő logopédiai és tanácsadói rendelőnek, ezért jobb lenne egy állandó rendelőt berendezni, ahová hozhatnák a szülők, nagyszülők terápiára a gyerekeket. „Az lenne a normális, ha az önkormányzat ilyen célra is elkülönítene pénzt a tanintézmények fenntartására szánt összegben, hiszen a mi gyerekeink javát szolgálná” – érvel a szakember. „Úgy látom, néha be kell raknom a sarkamat az ajtónyílásba, hogy elérjünk valamit.” Ezért is tudott az RMDSZ-es önkormányzati jelöltlista mellé állni, mert úgy érzi, az ott megjelenő új arcokkal, a fiatalabb, lendületes csapattal együtt eredményesek lehetnek, és el tudnák érni a kommunikáció helyreállítását is. „Most azt látom, csak információkat dobálunk egymás felé, de nincs megértés, nem a közlésre érkezik reagálás. A generációváltással közös utat kereshetünk, hogy ne elbeszéljünk egymás mellett, hanem valóban kommunikáljunk egymással.”