Lélekből és megrendelésre alkot

Ahhoz, hogy manapság Romániában valaki szabadúszó festőművész legyen, legalább két dolog szükséges: bátorság és tehetség. A margittai PAPP GÁBORNAK mindkét tulajdonsága megvan.

Fehér szőrpamacs kiskutya rohan elém, amint belépek a kapun. Nyomában jön a gazdi is, Papp Gábor üdvözlésre nyújtja a kezét. Egy finom kávé és pohár ásványvíz mellett megállapítjuk, hogy régi ismerősök vagyunk, bár eleddig még soha nem beszéltünk egymással. Többször is találkoztunk már különböző képzőművészeti tárlatnyitókon, alkotótáborok záróeseményén. Ezúttal az egyik közösségi oldal hozott össze minket, ott figyeltem fel a festőművész egyik munkájára. Ezúttal nem a vászonra vitt lélek ragadott magával, hanem egy támlás faszéket díszítő orosz népi motívumok nyűgöztek le.

Papp Gábor szüleinek egyetlen gyermekeként született Margittán, bő fél évszázaddal ezelőtt. Hűsége szülővárosához azóta is töretlen. A nagyszüleitől örökölt, ízlésesen felújított házban él családjával. Amiképpen ő is egyedüli gyermek, Antónia nevű lányának sincs testvére. Papp Gábor úgy véli, hogy édesanyjának tehetsége testálódott rá, és képességét lánya viszi tovább, aki művészetpedagógiát tanult, jelenleg Nagyvárad szecessziós épületeinek felújításában vesz részt.

Már kisgyermekként ceruza került Gábor kezébe, édesanyja oktatta az alapokra, majd ötödik osztályos korától beajánlották Rácz Károly rajztanárhoz, hogy ő képezze tovább. Három éven keresztül tanulta az ecsetkezelést, az érzések vászonra vitelét. Rácz Károly Kristófi Jánosnak unokatestvére volt, s ennek köszönhetően Gábor a nyolcadik osztály elvégzése után immáron a festőművésszel készült a felvételire. Az eredmény nem maradt el, bejutott a nagyváradi Művészeti Líceumba. Mindössze két évet tanulhatott Váradon, mert központi intézkedéssel csökkentették a művészeti középiskolák számát, az országban mindössze öt működhetett tovább, a váradi nem. Temesváron épp csak lecsúszott a bejutottak listájáról, ám az ottani iskola igazgatója, látva tehetségét, azt tanácsolta Gábor szüleinek, hogy ne hagyják ezt veszni, iratkozzon be esti oktatásra. Éltek a lehetőséggel. Közben dolgozott is, egy készruhagyár raktárában.

Csettint egyet a kezével beszélgetőtársam, majd egy felvezető kacajjal egy gyárbeli, immár anekdotává érett történet elmesélésébe kezd. Történt, hogy a közvetlen felettesének meghalt az édesapja. Mivel a főnök tudta Gáborról, hogy művészeti iskolában tanul, megkérte, hogy feliratozza a koporsót. A temetésen ott volt a gyár főmérnöke is, megtetszett neki az írás, ezért beajánlotta Gábort egy koporsókészítő ismerősének. Jól keresett vele, míg a gyárban egy napra 75 lejt kapott, addig egy koporsó feliratozásáért 100 lejt fizettek neki.

Érettségi után visszatért Margittára. Majd a sorkatonai szolgálat következett, s ott is kamatoztathatta képességeit: festenie, rajzolnia kellett – javarészt az akkori pártideológiát kötelezően tükröző műveket. Leszerelése után a margittai készruhagyárban helyezkedett el. Az 1989-es forradalom számára is változást hozott, a helyi Gyermekklubban állást kínáltak neki: festeni tanította a gyermekeket. Örömmel nyugtázza, hogy akkori tanítványai közül többen is diplomás alkotóvá váltak.

Munkái egyre kelendőbbé váltak, így rövid idő elteltével úgy döntött, kipróbálja a szabadúszók életét. Több mint negyedszázad telt el azóta, és az idő őt igazolta. Pályája kezdetén már vászonra festett, néha farosttal is próbálkozott, de az soha nem vált kedvencévé. 1990-ben több margittai kollégájával először jutott ki Magyarországra, Szegeden állították ki műveiket. Akkortól egyre tágultak a megmutatkozási lehetőségek, újabbnál újabb kapcsolatok, barátságok szövődtek. Előbb északkelet-magyarországi városokban láthatták munkáit a tárlatlátogatók, aztán Budapesten is lehetőséget kapott többedmagával a bemutatkozásra. (Legutóbb tavaly márciusi lapunkban a debreceni tárlatáról számoltunk be – szerk. megj.) Papp Gábor képei a többi között eljutottak az Amerikai Egyesült Államokba, Izraelbe, Belgiumba és Franciaországba is.

Kezdetben csendéleteket, tájképeket festett, úgynevezett érthető festészetet művelt. Soha nem adta fel, hogy az esztétikai szépségen túl mondanivalójuk is legyen alkotásainak. Munkáját nem tudja egyfajta stílusirányzatba sem beskatulyázni, gyakran elkalandozik az absztrakt felé is. Az olaj mellett az akril is megjelent kedvencei között, kiruccanásként az akvarellt is használja, ahogyan a grafikával és szobrászattal is kísérletezik.

Kérdésemre, hogy lusta vagy szorgalmas művésznek tartja-e magát, Gábor elneveti magát, s egy barátja mondását idézi: „A legszebb, amikor a tehetségtelenség szorgalommal találkozik.” A viccet félretéve elmondja, hogy dolgoznia kötelesség, mert ebből kell megélnie, de vannak passzívabb időszakai. Galériákon keresztül értékesíti festményeit, illetve megrendelésre is dolgozik. Műértő közönségben nincs hiány, de azért akad olyan megrendelő is, aki a sötétítőhöz illő festményt szeretne a hálószobájába…

A régi bútorok díszítésének, festésének igazán nagy mestere vendéglátóm. A munkafolyamat az állagmegőrzéssel kezdődik, esetleg apró javításokat is elvégez. A felületet a különböző szennyeződésektől mindössze annyira tisztítja meg, hogy az „elbírja” a festéket. A színek kikeverése, felvitele rutinmunka számára, a népi motívumok hitelességére mindig ügyel.

Mielőtt elköszönök a művésztől, nemcsak a műterembe leshetek be, de végigvezet a lakás minden szobáján is, hogy megmutassa a falakat tapétaszerűen takaró munkáit. A festmények mellett grafikák is felkerültek a falakra, valamint művészi vénát sejtető fotók, hiszen Papp Gábor a helyi fotósok táborát is gyarapítja. Kiderül az is, hogy a feleség, Lili asszony is gyakorolja az önkifejezés művészi formáját: kerámiát készít.

A fehér kutyus a bejáratig kísér, vakkantás nélkül csóválja a farkát. A feleségemnek szánt csokiból letört darabka nem maradt viszonzás nélkül.

2020.09.08
Galéria
Papp Gábor a műteremben
A bűvös szék, amely összehozta a találkozásunkat
Bútorfestéssel is foglalkozik
Népi motívumokkal díszített bútor
Kalandozás az absztrakt felé
Egy kép a műteremből