Idegen tollak csapdája

Annak ellenére, hogy sokan hangoztatják mai szép, új világunk felsőbbrendűségét a régvolttal szemben, sorra igazolódnak a mindennapi valóságban a hajdani tapasztalatokból leszűrt népi bölcsességek.

Legutóbb egy, már Nagyváradon született és nevelkedett, de az oltyán mélységekből előbukkant felmenőkkel rendelkező ismerősömmel folytatott barátságosan kezdődő, ám a végén nagyon kiéleződött vitában igazolódott a más tollakkal ékeskedés buktatóinak igaza.

Színházi előadásokról beszélgettünk, s az ismerősöm nagy büszkén megjegyezte, milyen jó, hogy Mária királynénak eszébe jutott Nagyváradon is szép színházat csináltatni. A lagymatag hangulatom azonnal felvillanyozódott, és virtuális támadó pózba vágtam magam megkérdezve, miféle Mária királynéról van szó. Egy kissé sértődve válaszolt, hogy akinek a színház előtt áll a szobra, és akiről a színházat elnevezték. Épp azért, mert neki köszönhetjük az épületet. A többes szám első személyt egy kissé hangsúlyozta, mint aki arra utal, hogy jobban tenném, ha nem okoskodnék, mert nem volna hová járnom olyan előszeretettel.

Csakhogy én közben beindítottam az ugyancsak virtuális nyelvköszörűt, és miután pontot tett a mondata után, én tőlem telhető szerénységgel kérdeztem: És 1900-ban mit keresett Mária királyné egy másik állam városában színházépíttetés ügyben? Milyen másik állam, ő a mi királynénk volt! A tietek igen, de a miénk nem. Várad ugyanis akkor még az Osztrák–Magyar Monarchia egyik városa volt, a színházat pedig eleve Szigligeti Ede váradi színműíróról nevezték el. Erre már nem mert vagy nem tudott mit mondani.

Hasonló magatartással kapcsolatban háborogtam már egypárszor, kiemelve az ugyancsak idegenből jött városatyánk büszkélkedését a szecessziós városközponttal, mintha legalábbis Kőműves Kelemen vagy minimum Meșterul Manole lenne, aki a csapatával épp a gyönyörű paloták építésén ügyködne. S mivel a fejétől büdösödik a hal, hogyha a városvezető egyszerűen saját dicsőségének tartja azt, amit százhúsz-száznegyven évvel ezelőtt mások építettek, akkor a többi beáramlott is jogosnak tartja a hőzöngést.

A Révai Nagy Lexikona 14. kötetében szereplő Nagyvárad szócikkben az 1910-es adatok szerint (a lexikonsorozat 14-es kötete 1916-ban jelent meg) a város 64 169 lakosából 58 421 magyar és 3604 román élt a városban. Az időközben bekövetkezett vérzivataros időkben nagyon sokat változtak a demográfiai adatok, de az építészeti műremekek rendületlenül állják a sarat.

Az idegen tollakkal ékeskedés helyett nem ártana tudatosítani a város lakosságával és az idelátogatókkal, hogy a színházat – hívják bárhogyan is a román társulatot – 1900-ban ugyanaz a Fellner és Helmer alkotópáros tervezte, amely szerte a Monarchiában több ilyen ékszerdobozhoz hasonló műremeket hagyott az utókorra. S ha mindez megvan, és ugyanilyen értékrendű újabb létesítményeket hagy emlékül a városatya, azokkal már kedvére ékeskedhet, senki nem fogja az idegen tollak miatt kinevetni.

2020.10.06
Galéria
Mária királyné néhány évvel ezelőtt felállított szobra bedeszkázva várja a Bémer tér felújításának befejezését az idén 120 esztendős nagyváradi színház közelében
Kulcsszavak: