Negyedszázada szolgál Várad-Velencén

FARKAS ANTAL református lelkész huszonöt éve pásztorolja a várad-velencei református gyülekezetet. A múlt hónap végén köszöntötte őt a presbitérium és a gyülekezet, vele együtt az ugyancsak az egyházközségben szolgáló feleségét, Farkas Márta kántort. Az évfordulós istentisztelet után ültünk le beszélgetni.

A presbitérium nevében Kelemen József, az egyházközség főgondnoka köszönte meg Farkas Antal várad-velencei református parókus lelkész eddigi munkáját az egyházközségben. Szólt arról is, hogy a rendszeresen megtartott istentiszteleten kívül jutott idő más tevékenységek megszervezésére is, mondhatni, fellendült az egyházi élet Farkas Antal ideérkezésével. Az egyházközség nőszövetsége nevében Kovács Erzsébet köszöntötte nagy szeretettel a lelkészt és feleségét, a fiatalok nevében pedig Szakács Mónika ifjúsági vezető mondott köszönetet a bibliaórákért, a táborozásokért, az evangelizációs istentiszteletekért, nem utolsósorban a színjátszó csoportért.

Farkas Antal válaszában egyebek mellett kijelentette: „Én szeretem Várad-Velencét, szeretem a gyülekezetet, és nyugdíjasként is ebben a negyedben fogunk élni”. Szólt arról, hogy számára mindig is az evangelizáció, az igehirdetés volt a legfontosabb, ezért nem érzi úgy, hogy bármi különlegeset tettek volna, csak a munkájukat végezték. „Ha hagyunk magunk után valamit, az legyen az Úr dicsősége.” Azt is elmondta, hogy nem váradi születésű, de váradinak tartja magát. Farkas Márta kántor is megköszönte a megemlékezést, és kijelentette, otthonának érzi ezt a városnegyedet, annyira összenőtt az emberekkel, a gyülekezettel.

A délelőtti istentisztelet után kértem egy hosszabb interjúra Farkas Antalt.

– Mikor végezte el a teológiát, mely egyházközségekben szolgált, mielőtt Várad-Velencére került?

– A teológiai tanulmányaimat Kolozsváron 1983-ban fejeztem be, de abban az időben nem úgy volt, hogy azon percen kihelyeznek egy egyházközségbe. Hármunkat a Királyhágómellékről 1984. január elsején helyeztek ki, de voltak kollégáink, akiket sokkal később. Én az említett dátumtól szolgáltam az arad-belvárosi gyülekezetben az ottani esperes mellett október elsejéig, akkor a püspök kihelyezett Micskére. Nyolcszáz lelkes, nagy gyülekezetbe kerültem, színmagyar faluba, katolikus és baptista felekezet is volt. Utólag egyes kollégáim megkérdezték, miféle közbenjárások történhettek, hogy én egyből egy ilyen nagy gyülekezetbe mentem. Nem tudták, hogy az előző lelkésszel akadtak problémák, és a parókia rendkívül rossz állapotban volt. Nem mondhatom, hogy lakhatatlan volt, de kár lett volna a javításába pénzt ölni; az emberek hallgattak a bölcs szóra, és belementek abba, hogy önkéntes munkával, adakozásból felépítsünk egy új, nagy parókiát – abban a rendszerben, amely az egyházi építkezéseket nem támogatta, inkább gátolta. Istennek adok hálát azért, hogy ez sikerült, a parókia felépült. A püspöktől engedélyt kaptam, hogy menjek a nagyobb gyülekezetekbe prédikációra és perselypénzt gyűjteni erre a célra. A micskei parókia felépítéséhez nagyban hozzájárultak ezek a perselyes adakozások. Öt és fél évig szolgáltam a Micskei Református Egyházközségben, ez a periódus mind munkával telt el. Az ottani igei szolgálatom mellett még négy falu  – Varaszó, Tataros, Kövesegyháza és Derna – négy szórványgyülekezetét is elvállaltam. Minden második vasárnap – ahogy a gépkocsim rendszáma közlekedhetett – ötször prédikáltam, és megtettem mintegy száz kilométert, hogy minden gyülekezetbe eljussak. Nehéz periódus volt, de tele voltam tenni akarással, és a mai napig is szeretek dolgozni Isten dicsőségéért. A parókia felépült, kulcsra készen adtam át, amikor eljöttem. Azért kellett eljönnöm Micskéről, mert abban az időben jelent meg az egyházkerület lapja, a Harangszó, s annak felelős szerkesztője lettem, ez a munka pedig Váradhoz kötött. Ebben az időben ürült meg Köröskisjenőben a lelkészi állás, hárman pályáztuk meg a tisztséget – 1990-ben már lehetett pályázni –, és engem választottak meg. Ott is eltöltöttem öt és fél évet, de ott már a lelki építkezésre tettem a nagyobb hangsúlyt. 1995. augusztus 15-én választottak a várad-velencei egyházközség lelkipásztorává, akkor öten pályáztunk a tisztségre.

– A negyedszázados ittlétét köszönők felszólalásaiban elhangzott, hogy nehéz időben vette át a szolgálatot, akkoriban a gyülekezet életében sok gond volt…

– A helyzet az, hogy amikor jelentkeztem a tisztségre, nem érdeklődtem az egyházközség mindennapjairól; amikor elhívtak, leprédikáltam, és elmentem Németországba. Ott ért a hír, hogy engem választottak, az esperes telefonált, jöjjek haza, és foglaljam el a parókiát. Nem ismertem a belső dolgokat: Vida István lelkész kényszernyugdíjba ment, ugyanis őt a gyülekezet kicsinálta, Veres-Kovács Attila is három hónapig bírta a beszolgálást, s egy ideig, amíg engem megválasztottak, Fazakas Sándor rogériuszi lelkész szolgált be. A probléma az volt, hogy egy belga segélyből többen is profitáltak, olyanok is, akik nem voltak velenceiek. Ezt a dolgot pontra kellett tenni, ez kétévi kemény, keserves viaskodást jelentett számomra, de végül sikerült. Az egyik prédikációmban mondtam egy hasonlatot egy sikeres, ötven megtérést eredményező evangelizációról, mire azok, akik a csomagok miatt jártak ide, nagyon megharagudtak reám, de a presbitériumra is, mindenfelé feljelentettek. A panaszokat kivizsgálták megyei és kerületi szinten, nem találtak semmi kihágást, a sértettek elmentek, viszont az egyházközségben megtörtént az újulás. Erről van szó: aki nem az Urat szolgálni és az Istent dicsőíteni jár a gyülekezetbe, az előbb-utóbb kirostálódik. Ez történt Várad-Velencén, de akik megmaradtak, azok hűségesen a gyülekezet tagjai, lehet látni az istentiszteleteken, hangos imádság van, kivetítés. A gyerekekkel is mi foglalkozunk, mert nincs a negyedben magyar iskola, nincs vallástanárunk, egy belső munkatársi közösséget alakítottunk ki, s ez nagyon jól működik.

– Az egyik nagy megvalósítás az egyházközségben az ifjúsági színjátszó csoport léte. Honnan jött az ötlet?

– Ahhoz, hogy erre válaszoljak, vissza kell mennem az időben. Gyermekkoromban, amikor otthon voltam vakáción, láttam, hogy a falumban a fiatalok csak a kocsmába járnak, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Én már a szülőfalumban is szerveztem nyaranta színjátszó csoportot, próbáltunk és előadtunk. Az itteni úgy kezdődött, hogy a karácsonyi ünnepségeken a gyerekek által előadott, megszokott versek hangzottak el, s elgondoltam, mi lenne, ha újítanánk ezeken: legyen ilyen is, ne zárjuk ki a gyerekeket, de csináljunk valami nívósabb műsort, tanuljunk be egy színdarabot, és azt adjuk elő karácsony szent estéjén. Először egy Csehov-darabot adtunk elő, nagy sikerrel. Utána jött az ötlet, hogy folytassuk, így kezdődött a színjátszó csoport komolyabb munkája; ennek is ifjúságot megtartó, vonzó ereje van. Az az élő gyülekezet, amelyikben én is odateszem a kezemet, a gondolatomat, jövök egy ötlettel. Ott van élő gyülekezet, ahol az emberek magukénak érzik az egyházat, és tesznek is érte valamit. És persze a fiatalok is részesei ennek, hiszen emlékezzünk vissza, amikor az Agnulli Dei központ (ez a szociális intézmény hosszú éveken át a városnegyed rászorultjainak nyújtott segítséget – szerző megj.) vagy a sólyomkővári ifjúsági tábor épült, ahhoz hozzájárultak egyházközségünk fiataljai is.

– A gyülekezet tagjaként láttam, tapasztaltam, hogy parókus lelkészként sokat tett az egyházközség anyagi gondjainak megoldásáért.

– Mivel nagy gondot fordítottam az ifjúsági munkára, arra gondoltam, hogy egyházmegyei szinten is össze kellene fogni a fiatalokat, így született meg a sólyomkővári tábor elképzelése. Egy nagyon jó németországi kapcsolatom segélycsomagot küldött, a tartalmának értékesítéséből megvehettük az ingatlant, de máshonnan is kaptunk anyagi támogatást, egy anonim adakozó 50 ezer márkát küldött.

– Jól tudom, hogy ha valaki, olyan is, aki nem tartozik a gyülekezethez, felkérte Önt valamire – gondolok itt keresztelőre, gyászszertartásra –, azt soha nem utasította vissza?

– Igen, ez így van. Soha nem utasítottam vissza senkit, aki a szolgálatomat óhajtotta, de ehhez hozzájárult az igehirdetéseim minősége is, ha ez nem így volna, nem hívtak volna.

– Tiszteletes úr, Ön íróként, költőként is ismert Nagyváradon és Biharországban, kötetei jelentek meg.

– Nagyon kevés időm van írásra, de azért írogatok. Néhány versem mostanában is jelent meg a Várad folyóiratban, no meg Szilágyi Aladárral közösen írtunk egy kötetet: én 1977-ben írtam a Kínlódjfalva című nagyobb riportot, Szilágyi Aladár pedig – nyugodjon békében – a jelenben szólaltatta meg az Erdőteleken még élő személyeket, a leszármazottakat. Most Váradról írok egy könyvet, abból is megjelent már néhány vers a Várad folyóiratban.

– Ha jellemezni kellene ezt a negyedszázadot, amióta lelkésze a várad-velencei gyülekezetnek, miként tudná leírni ezt a periódust?

– Munkával, rengeteg munkával! Én szeretek dolgozni, mindig is szerettem, és tudom mozgatni az embereket is, természetesen nem mindenkit, de vannak a gyülekezetben olyan személyek, akikre mindig számíthatok. Mindig meg tudtam szervezni, hogy a gyülekezeti tagok tegyenek az egyházközségükért, akár Micskén, akár itt. A mai napig, amit lehet a különböző munkákból, azt magunk végezzük el, szerintem ez a járható út. Ezeket az éveket azok az egyháztagok, akik megmaradtak a megújulás után, sikeresnek tekintik, akik elmentek, azokról nem tudom, hol vannak, őket nem az Isten igéje vonzotta, csak az, hogy milyen hasznot tudnak húzni az egyházból. De én inkább a lelki munkát szeretném kiemelni, és kevésbé a földi templomot, ami látszik, amit mindenki láthat. Soli Deo gloria, egyedül Istené a dicsőség. Nagyon örvendek annak, hogy az Úristen hozzásegített, hogy visszakerüljek Nagyváradra. Nem itt születtem, de tősgyökeres váradinak érzem magam mint régi Ady körös; minden barátom itt van, aki még életben van a régi garnitúrából. Nagyon szeretünk itt lakni Velencén, és ha nyugdíjba megyünk, akkor sem költözünk el ebből a negyedből.

2020.10.13
Galéria
Farkas Antal az augusztus 23-i istentiszteleten hirdeti Isten igéjét
Kelemen József főgondnok (bal szélen), Szakács Mónika ifjúsági vezető (jobbról a második) és Kovács Erzsébet, a nőszövetség elnöke (jobb szélen) köszöntötte a Farkas házaspárt
A várad-velencei református templom
Az egyházközség parókiája
A gyülekezeti ház
A velencei egyházközség sokáig idősotthont is működtetett