Segédlelkész érkezett Margittára
Margitta város katolikusait most az áthelyezések kedvezően érintették, hiszen Tóth Attila Levente plébános mellé Nagy Jácint Sándor személyében segédlelkészt is kaptak. Szeptember közepétől immár ketten látják el a lelki szolgálatot.
Nagy Jácint Sándor 1981-ben Nagyváradon született, református szülők gyermekeként. Tanulmányait szülővárosában végezte, a Szent László középiskolában érettségizett 1999-ben. Utána egy évig Nyüveden helyettes tanítóként dolgozott, majd felvételt nyert a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiára, sikeresen el is végezte, és 2007. június 24-én a nagyváradi székesegyházban szentelte pappá Tempfli József megyés püspök. Egy évig a nagyváradi Szent László-templomban szolgált segédlelkészként, innen Köröstarjánba helyezték plébániai kormányzónak, ott 2008–2010 között teljesített szolgálatot. 2010-ben, immár plébánosként, a Szilágy megyei Kárásztelekre kapott kinevezést, ott idén szeptemberig látta el a helyi katolikus közösség lelkigondozását. Nagyon szerette ezt a szolgálati helyét, megismerhette a magyar katolikusok lakta település minden lakosát. Filiaként Sarmaság is hozzá tartozott, majd 2013 decemberétől a selymesilosvai plébánia is. Ezeken a helyeken is szeretettel és hozzáértéssel látta el szolgálatát. A margittai bemutatkozó szentmiséjén, amikor szóba jött Kárásztelek, alig-alig tudta meghatottságát palástolni. Reményét fejezte ki, hogy ez a közösség is a szívéhez fog nőni.
– Mikor érkezett Önhöz az elhívás a papi pályára?
– Elmondhatom, hogy Istennek köszönhetően elég korán. Mindig ott volt az életemben az isteni közelség. Református szülők gyermeke vagyok, viszont a családban voltak, vannak katolikusok és papok. Édesanyám elmondása szerint egyszer, úgy öt-hat éves koromban, amikor hazamentem a templomból, kijelentettem, hogy katolikus leszek, mint tata, és a papi hivatást választom életpályámnak. Anyai nagyapám ugyanis a Székelyföldről, Gelencéről származik, és katolikus vallású, templomba járó, vallását gyakorló ember volt. Gyermekkoromtól rendszeresen jártam én is templomba, így az általános iskola elvégzése után alapértelmezett dolog volt, hogy a Szent László líceumba jelentkezzek. A gyermekkori elhatározásom egyre inkább megerősödött bennem, és tudatosan katolikus papnak készültem.
– Leghosszabb szolgálati idejét Kárászteleken töltötte. Láttuk, hogy nem könnyű az elválás. Mire emlékezik szívesen ebből az időszakból?
– Nem titok, hogy szerettem ott lenni, tehát mindenre szívesen emlékszem. Minden, amit tettem a közösségépítés szolgálatában, a Jóistennek tulajdonítható, az ő mérhetetlen nagy kegyelme volt segítségemre sok szeretni tudó és akaró ember tettre készsége által, akikkel lehetett mindig valami szépet, valami maradandót építeni test és lélek számára egyaránt. Tíz év hosszú időnek mondható, mégis minden egyes napra szeretettel tudok visszagondolni, mert minden napban ott volt az Isten és általa a sok-sok segítő testvér, aki mindig lelkesíteni, biztatni tudott, olykor vigasztalni, ha valami nem úgy ment, ahogyan szerettem volna. Az eltelt évek alatt sok szép eseményre sor került, ezek megszervezésében, mint egy nagy család, mindenki végezte a rá eső feladatot. 2013-ban a templom alapkőletételének centenáriumát ünnepeltük, s ez alkalomból a templomkertben keresztutat emeltettünk. 2017-ben pedig többhetes eseménysorozattal készültünk a kárászteleki templom felszentelésének 100. évfordulójára. Ifjúsági találkozót tartottunk, a templomkertben centenáriumi fenyőfát ültettünk a gyerekekkel, köszöntöttük az aranylakodalmas házaspárokat. Ezek az események mind a templomban zajlottak. Volt könyvbemutató és keresztútjárás is. A község határában centenáriumi keresztet állítottunk. 2018-ban pedig a lourdes-i barlang mása készült el a templom udvarára, a régi kereszt tövében. Mindezek mellett még sok más szép esemény is történt, szokások alakultak ki. Természetesen nem nekem köszönhető mindez, hanem a kedves hívek hozzáállásának. Elmondhatom, hogy sok igaz emberi kapcsolat alakult ki köztem és a kárászteleki hívek között. Úgy éltünk, mint egy nagy család. Most nehéz szívvel válok meg a kárászteleki Szent Kereszt Felmagasztalása Egyházközségtől. Nem feledem soha a sok szeretetet, az ima, segítség, biztatás formájában kapott sok támogatást, hiszen ezek mind a lelkipásztori életem megerősítésére szolgáltak. A hívek szép számmal jártak a templomba, hála Istennek, még a fiatalok is. Sajnos a fiatalok többsége elkerül Kárásztelekről, így apad és lassan elöregszik a község, de amennyire tudom, ez általános jelenség, főleg a falvakban.
– Margitta esetében van-e olyan konkrét feladat, ami az Ön hatásköre?
– A feladatok elosztását még nem beszéltük meg a plébános úrral. Valószínűleg minden téren lesz feladatom, beleértve az ifjúság lelkigondozását. Úgy gondolom, hogy mindent közösen fogunk csinálni. Szeretettel és bizalommal fogom végezni a munkámat, remélve, hogy megszeretem a margittai híveket és ők is engem. Ennek érdekében részemről mindent megteszek, Isten segítségével, Isten dicsőségét keresve. Margittán is papi jelmondatom fényében, amelyet Szent Pál apostol fogalmazott meg, „futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban!” (Fil 3,14) – végzem a rám bízott feladatokat.
