Szaktárgya a zene, de máshoz is ért

Berettyóújfaluban a nyári zenés esték utolsó fellépője MÁSIK JÁNOS volt, a ’70-es évek emblematikus magyar dalszerző-előadó triumvirátusának tagja Cseh Tamás és Bereményi Géza mellett. A sikeres koncert után egy kicsit fáradtan, de készségesen adott interjút a Biharországnak.

Azt mondják, jó dolog a katonaság, mert fegyelemre tanít. Én, ha sajnálok valamit az életemben, az a Szentesen sorkatonaként töltött másfél esztendő. Voltak azonban ott meghatározó kulturális élményeim: Cseh Tamás és Másik János közös fellépése 1983-ban. Aztán Cseh Tamást kétszer is láthattam főiskolás koromban Debrecenben, de Másik Jánosról kevesebbet tudtam. Most olvastam utána, hogy több mint harminc filmzenét írt, 1972-ben Ki mit tud?-győztes az Interbrass zenekarral, koncertezett az alkalmi Supergrouppal, később pedig az underground meghatározó alakja. Kapolcson láttam a Keresztben jégeső című műsorát a Művészetek völgyében, akkor kaptam lencsevégre először. Berettyóújfalui műsorának első harmadában a Peepshow-mennyország lemezéről játszott dalokat, a második harmadba a hetvenes évek triumvirátusa – Bereményi Géza, Cseh Tamás és Másik János – dalait illesztette. A két utolsó közös lemezről válogatott: a Levél nővéremnek 2-ről és Az igazi levél nővéremnek-ről. A műsor harmadik részében pedig olyan dalokat is elővett, amelyeknek a szövegét is ő írta.

– Győr-Sopron megyéből származom, Kisbajcsról. Anyai nagyapám, Huszár Vendel házában születtem. Később odaköltöztünk a családdal, ahol édesapám tanított. Az én időmben mindenki futballista akart lenni, és ez alól én sem voltam kivétel. Egész nap rúgtuk a labdát, de egyszer belehallgattam egy zongoraórába, és ott ragadtam az ablaknál. Hat és fél éves voltam ekkor. Édesapám észrevette, és ösztönzött arra, hogy tanuljak. Ezután maradt a zene, s egy egész életen át elkísért. A konzervatóriumot Győrben végeztem el. Kamaszként nem bírtam a kötöttségeket, de az életemben jelen volt az irodalom és a rockzene is. Az igazság az, hogy nehezen ment a tanulás, mert keveset gyakoroltam. Mégis Budapesten a dzsessz tanszakra jelentkeztem, de nem végeztem el. Két év után felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, s ott Dobszay László és Földes Imre lett a mesterem. Éneket, hangképzést, népzenét és karvezetést tanultam. Fantasztikus három esztendőt töltöttem ott. Már ismert dzsesszzenésznek számítottam a főiskolás évek alatt is, így a tanulmányaim befejezése után Gonda János visszahívott a dzsessz tanszakra tanítani. XX. századi zeneanalízist és improvizációs technikát oktattam. Nem sokáig, mert behívtak katonának.

– A katonaság után nem ment vissza tanítani. Mi volt az oka?

– Az egyik a filmzene. Mindig is szerettem volna ilyet készíteni. Kovásznai Gábor György adta meg ezt a lehetőséget, aki egy zseni volt. Kisfaludy András, a Kex együttes dobosa ajánlott be hozzá. A rendező ideadta a Habfürdő forgatókönyvét, négy-öt song szövegét, és láttam a rajzokat is. A végeredmény tetszett neki. Három-négy hónap alatt készültek el a dalok, és közben sokat találkoztunk. A filmben Bontovics Kati, Papp Anikó és Antalffy Albert énekelte a dalokat. A film egyébként a bemutatót követően megbukott, de sokáig játszották filmklubokban, közel 50 ezer nézője volt. Majdnem 40 filmzenét szereztem, és ennek köszönhetően ismertem meg Makk Károlyt is, s ő mesélte, hogy édesapja alapította a mozit Berettyóújfaluban. Eredetileg Szabó Gábor kapta volna Makk Károlytól a megbízást, de ő már nagyon beteg volt. Én dolgoztam vele, ezért is kerülhettem képbe. Dés Lászlóval közösen szereztük az Egymásra nézve zenéjét. Nekem akkor volt egy témám, és felosztottuk egymás között a filmet. Karcsi meg is lepődött, hogy milyen hamar elkészültünk. Aztán még dolgoztunk együtt a Lili című tévéfilmben, írtam két songot Haumann Péternek, és néhány kísérőzenét. Játékfilm kevesebb készült az utóbbi időben, de Forgács Péter filmrendező az 1890 és 1921 között az Egyesült Államokba érkező sok százezer magyar sorsát bemutató dokumentumfilmjének is én voltam a zeneszerzője. A Hunky Blues – Az amerikai álom az Extremly Hungary fesztivál alkalmából készült, a világpremierjén New Yorkban én is ott voltam.

– A másik oka annak, hogy feladta a tanítást a katonaság után, a fellépések sűrűsödése volt?

– Igen, de ehhez az kellett, hogy már a katonaság előtt részese lettem a zenei életnek. Az Interbrass együttessel megnyertük 1972-ben a Ki mit tud? dzsesszzenei kategóriáját, s utána rendszeresen koncerteztünk. 1974-ben két meghatározó találkozásom volt: ekkor ismertem meg Cseh Tamást, és ebben az évben tért be a klubunkba a világhírű dzsesszgitáros, Szabó Gábor. Amikor készítettek vele egy tévéshow-t, a legjobb dzsesszmuzsikusokkal, engem is meghívott. Azt mondta a szervezőnek: neki az a fiatal zongorista kell a klubból, mert az úgy játszik, mint az amerikaiak. A tévéfelvétel után adtunk egy koncertet a Rádióban közönség nélkül. Ez egy csapásra ismertté tett. Kőszegi Imrével is sokat koncerteztem: fesztiválokra jártunk, és több kommunában is felléptünk Nyugat-Európában. Abban az időben természetes volt, hogy valaki több dologgal is foglalkozzon, Cseh Tamás például végzettsége szerint rajztanár, Baksa-Soós „Január”, a Kex együttes emblematikus alakja pedig képzőművészként is nagy karriert futott be, nemcsak Európában, de az óceánon túl is ismerik a munkáit. Én is szerettem festeni, rajzolni, ma is megvannak hozzá az eszközeim. Gyakran muzsikáltunk együtt, sok kiadatlan felvételem van vele, ezeknek keresek valamilyen archívumot, mert ő már ebben nem tud segíteni, évek óta kómában van. Ő volt az, aki Magyarországon behozta a színházat a koncertekre. Minden egyes előadása performance volt. Sok tekintetben a mesteremnek tekintem. Ha Berlinben jártam, úgy mutatott be a barátainak: „Szaktárgya a zene, de máshoz is ért.”

– Dzsesszzenésznek tartod magad, de mégis nagyon színes a zenei palettád…

– A ’80-as évek elején érdeklődésem a rockzene, pontosabban az underground felé fordult. A Balaton, a Trabant és az Európa Kiadó zenekarral dolgoztam együtt, hiszen néhány tagot – Lukin Gábor, Víg Mihály, Menyhárt Jenő – régebbről is ismertem. Cseh Tamással az első lemez után tizennyolc évig nem csináltunk semmit. A Katona József Színház szerette volna színpadra állítani a Levél nővéremnek-et, de rábeszéltem Bereményi Gézát, hogy csináljunk egy új levelet. Ezt felnőtt fejjel írtuk, és ez sokkal jobban tetszett nekünk. Tíz esztendővel később pedig megszületett Az igazi levél nővéremnek. Amikor Tamás elment, sokáig nem tudtam játszani a dalait. Még a közös munkáinkat – Budapest, Keresztben jégeső, Ó, a Balaton – sem játszottam egészen egy operatőrfesztiválig, ahol Novák Emil kérésére mégis elénekeltem a Budapestet. Aztán egy sikeres bécsi koncert után a barátaim unszolására újra műsorra tűztem ezeket a dalokat, a Tamás által énekelteket pedig más hangszerelésben szólaltatom meg. Ebből aztán új műsor is született, a Kaland barátom. A műsoraimban meghatározó szerep jut most már a bandoneónnak, a hagyományos tangózenekarok hangszerének. Írtam egy háromtételes művet erre a különleges hangszerre, Vörös Eszter adta elő a Budapesti Vonósokkal. Nagyon örülök, hogy létrejött végül ez a berettyóújfalui fellépés ezen a hangulatos udvaron. Ezek a napok nehezek, mert sok koncertünk elmaradt a járvány miatt, de írom az új zenéket, dalokat, mert készülünk a jövőre.

2020.12.13
Galéria
Koncert Berettyóújfaluban, a Nadányi Zoltán Művelődési Ház udvarán A szerző felvételei
A Makk Kálmán Moziban Makk Károly tablója előtt
Véletlen találkozás L. Ritók Nórával Berettyóújfaluban
A Cseh Tamással közös első lemezük borítója
Másik János Kapolcson 2019-ben Fotógrafika: Kocsis Csaba
Másik János és Vörös Eszter a berettyóújfalui zsinagógában