Párbeszéd a természettel
– Már indulásakor pontosan tudta, hogy a talán legszerteágazóbb művészetnek melyik ágához szeretne csatlakozni?
– Azzal a meggyőződéssel mentem az egyetemre, hogy festő leszek. Tasnádszántón születtem, s a „hepehupás vén Szilágy” csodálatos emlékekkel eresztett utamra. Ahogy telik az idő, egyre erősebben érzem, amit induláskor kaptam abból a kis faluból; a természeti élmények, illatok, fák, a patakpart kitörölhetetlenül él ma is bennem. Nem csoda, hisz nyolcadikos koromig, amíg el nem mentem Nagykárolyba a középiskolába, számomra Tasnádszántó volt a világ közepe. Valószínűleg e miatt a gazdag természeti élménycsomag miatt szerettem annyira festeni, de az egyetemen már a kezdet kezdetén történt valami, ami miatt váltottam: megszólított az agyag, szinte felkínálkozott, ismerkedjem meg a titkaival, érezzem át én is azt az örömet, amit munka közben az agyag nyújthat. Az egyik legrégebben felhasznált anyag, úgyhogy korongozás közben – igen, ki merem jelenteni – úgy éreztem, megnyílik visszafelé az idő.
Beszélgetés közben nézegetjük a művésznő műtermének polcain a különböző alkotásokat, amelyeket mintegy életpályáját összefoglaló ívben rendezett el. Egy adott ponton némi változást veszek észre, mintha kultikus tárgyakat látnék. Kiderült, nem csalódom, mivel keleti országokban tett utazásai során hatottak rá ezek a különböző rítusokhoz tartozó tárgyak. Az agyag helyett pedig megjelennek a porcelántárgyak, illetve nagyon sajátos színezésű alkotások.
– Mi történt, eltávolodott az agyagtól?
– Nem, eltávolodásról szó sincs, de az agyagozás mellett más lehetőségek is adódtak, akkoriban a porcelán volt ez az új lehetőség. Amikor egyre gyakrabban kezdtek különböző szimpóziumokra meghívni, melyek egyben nagy kihívások is voltak, hisz ismert, jelentős művészekkel találkozhattam, dolgozhattam együtt s köthettünk barátságot, újabb és újabb technológiákkal ismerkedtem meg a porcelán felfedezése mellett. A legkülönfélébb formák készíthetők belőle, a színezett alkotások például színezett porcelánmasszából, redukciós égetéssel készülnek. Újdonság volt számomra a japán raku technika, a neriage-nak vagy nerikominak nevezett eljárás, valamint a tűzálló anyagoknál a berakásos technika, mindezek az anyag módosításának a lehetőségei. Kísérletezni kezdtem a különböző mázakkal is, és egyre gyakrabban készítettem installációkat, melyekbe beemeltem természetből vett elemeket, köveket, leveleket, háncsot. Ezekkel kapcsolatban is úgy éreztem, ahogy az elején az agyaggal, vagyis mintha a természettel folytatnék párbeszédet. És ahogy nőtt az alkotóelemek száma, úgy az elrendezés is egyre nagyobb méretűvé lett, a római kiállításra például egy tizenhárom méteres installáció készült. Közhelyszámba megy a megállapítás, hogy alkotás és gondolkodás csak együtt működik igazán jól, én pedig ezeknek az installációknak a készítésekor úgy éreztem, az alkotásaim az életnek egy szegmensévé válnak, az én munkám pedig, mondhatni, tiszteletadás a létezés iránt, egyfajta belső zarándoklat. Ugyanakkor a folyamatos kísérletezés a mázakkal, az oxidokkal arra inspirál, hogy folyton menjek tovább és tovább. Sokat változtatok munka közben, új részeket alkotok. Például a legutóbbi nagy budapesti nemzetközi természetművészet kiállításra készülve az installációformában prezentált munkám során az volt az érzésem, hogy visszahelyezem a köveket a természetbe. A kiállítás iráni kurátora az installációm láttán meghívott egy hónap közös munkára Teheránba. Ugyanúgy folytatódott Iránban is a párbeszéd a természettel, ahogy itthon, és végeredményben akkor erősödött meg bennem, és nyertem teljes bizonyságot, hogy ennek a munkának nincs vége, nem lehet abbahagyni, és ez az, ami talán a legjobb benne!