A borbély lehet fodrász is?

A lepergett hónapok során további hasonló jelenségekre bukkantam. A következetesség ezek vizsgálatára ösztökélt, ám az érthetőség kedvéért vissza kell lépnem a XIX. század második felébe. Tudós történészek állítják: ez ama időszakasz, amikor a magyar honra reáköszöntött az ipari forradalom. Megjelentek a gyárak, az üzemek, s a kisiparosok is egyre több vonatkozásban elégítették ki a polgárosuló társadalom tagjainak igényeit.

A borbélyok terjedelmes tükrök elé, kényelmes karosszékekbe ültették a férfiakat. Ámde a jómódú családok asszonyai is szükségét érezték annak, hogy hajviseletük ne hasonlítson a szénaboglyához. Igényük már a XX. század beköszönte előtt létrehozott egy rokon szakmát, a fodrászatot. Egyesek a tágas borbélyüzletüket tükrökkel, fotelekkel kettéosztották. Akadtak olyan szakmabeliek is, akik a hölgyek számára külön helyiséget bútoroztak be. Ezek a műhelyek a szocialista évtizedekben sem szűntek meg, csupán szövetkezetekként folytatták szépítő tevékenységüket. Az 1990-es évektől új életforma, más megjelenési igények tűntek föl, és maguk után vonták a fodrászüzletek gyarapodását. Az ide betérők immár nem elégszenek meg azzal, hogy az egyenes hajszálakat fodrokba kényszerítsék, hanem meg is festetik azokat, sőt a változó hajdivat új és újabb igényekre sarkallja a női nemet.

Amikor e két mesterség bemutatásával idáig jutottam, csupa kíváncsiságból felütöttem a Magyar értelmező kéziszótárt, amely 70 000 adatra rúgó szókészletünket mutatja be. A borbély – férfifodrász. Előbbi szavunk gyökere a latin barba (szakáll); barbatus (szakállas) alakban található. A román változat – bărbier – még egyértelműbb, a barbă (szakáll) betűhíven megismételtetett.

Alulírottnak engedtessék meg egy régmúltba való visszatekintés. Ipartörténeti műveket tanulmányozva arról értesülünk, hogy amíg egy-egy helységben az első orvos meg nem jelent, a borbély – felcserként – sebészettel is foglalkozott. Rajta kívül még „idesnénémék” s egy-egy, a növényvilágban járatos ember igyekezett egészségessé varázsolni a betegeket.

Az ipartörténészektől elbúcsúzva forduljunk a már bemutatott értelmező kéziszótár alkotóihoz: lássuk, miként mutatták be a címben szereplő rokon szakmát! „Fodrász – haj, bajusz, szakáll nyírásával, borotválással, illetve frizurák készítésével foglalkozó iparos.”

Ejnye! Arany János városában ezt nem így értelmezték/értelmezzük! Ám azért, hogy a hölgyek meg ne sértődjenek, a szótár ismételten foglalkozik velük. „Fodrásznő – fodrászatra képesített nő.” Alulírott a borbélyomnál ilyennel is találkoztam. Ügyesen nyírt meg, és nem szándékozott fodrozni tincseimet.

A velünk élő románoktól azzal válunk el, hogy a már ismertetett bărbiert olykor a franciáktól kölcsönzött frizer elnevezéssel váltják föl. A frizura a férfiakra s a női hajviseletre egyaránt vonatkoztatható. Ámde az ismertetett két változat mellett egy harmadikkal, a coafurăval találkozunk. Ez a megnevezés a hajviseletet és a műhelyt egyaránt elénk varázsolja, a frizura alkotója pedig – nemétől függően – a coafor vagy a coafeză.

Gondolatváltásomat ama reménnyel zárom, hogy nyelvtudósaink hűen őrzik a fodrászathoz fűződő magyarázatukat, viszont mi Nagyszalontán – esetleg Biharország más helységeiben is – eltérően, a magunk módján szólunk a szépészet mestereiről.