Nem cserélt hazát, mert megígérte
– A II. világháború alatt édesanyám Észak-Erdélyben dolgozott, Hosszúmezőn (Máramaros), onnan menekülnie kellett. Eljutott Nagyváradig, meghúzta magát egy vonat fékező fülkéjében, így jutott át Biharkeresztesre a nagynénémhez. Az ő férje, Szőke Károly hentesmester, ismert ember volt a faluban. Itt lakott még 1946 júliusában is, amikor születtem. Anyám a román hatóságoktól nem kapott igazolást, amire német származása miatt lett volna szüksége, így állandó fenyegetettségben élt. Apám Prága mellett amerikai fogságba esett, és egy hónap után hazaengedték. Attól rettegett, hogy elhurcolják a Szovjetunióba. Szüleim ezért elhatározták, hogy külföldre szöknek. Apai nagyanyám nem engedte, hogy engem is vigyenek, így én nála maradtam. 1948-ban mentek el. Az USA-ba szerettek volna emigrálni, végül év végére Ausztráliába kerültek. Ezzel végül is jól jártak, nem lehetett okuk panaszra. Apám munkát kapott Új-Dél-Wales államban New Castle-ban. Anyám egy tanyán dolgozott. 1951-ben megszületett az öcsém, akinek magyar volt ugyan az anyanyelve, de az iskola ezt háttérbe szorította, a szüleim válása pedig felgyorsította a folyamatot.
– Milyen volt a gyerekkora?
– Apai nagyapámnak Karcagon, az állomástól nem messze volt egy vendéglője. Egy ideig jól ment. Leszámítva, hogy néha hajnali fél háromkor becsöngettek az elvtársak, mert mentek vadászni. Ilyenkor 30-40 tojásból kértek rántottát. Hoztak vadat is, amit megvett a vendéglő. Nagyon szerencsés voltam, mert az apai nagyszüleim rendkívül jó nevelést adtak. A Baross utcai általános iskolában jártam ki az első négy évet, és kifogástalan volt a tanulmányi eredményem. Nagymama ellenőrizte, hogy elkészítettem-e a házi feladatomat, és sokat kellett olvasnom. Az összes ifjúsági regényt felolvastam neki, miközben főzött. 1952-ben változott a helyzet, mert államosították a vendéglőt. Nagyapa írt egy fellebbezést, hogy ő munkásemberként kereste a kenyerét (főmolnár volt egyébként), és abból vette a vendéglőt. Egy hajnalban arra riadtam, hogy a konyha kövén rugdossák az ávósok nagyapámat. Elvitték és internálták. Elítélték a népköztársaság elleni bűncselekmény miatt. Nagy Imre hatalomra kerülésekor szabadult. Sajnos úgy megverték, hogy szellemileg is sérült, így csak éjjeliőrként tudott elhelyezkedni a Termékforgalmi Vállalatnál. Nekem a nap fénypontja volt, amikor vacsorát kellett vinnem neki, mindig megkínált belőle, és azután két hatalmas kutyával körbejártuk a telephelyet. 1957-ig gond nélkül éltünk. Akkor egy hajnalban azzal rohant be hozzám, hogy meghalt „anyád”, így nevezte nagymamámat. Ezután szétszóródtunk…
– Több helyen is megfordult, mire elvégezte az általános iskolát?
– Vajdácskára kerültem, Mózes-rokonokhoz. Itt fejeztem be az ötödik osztályt, de a nyári szünetben már Annus nénéméknél találtam magam Biharkeresztesen. Más világ volt ez. Járni kellett a szőlőbe: kötöztem, kapáltam, gyümölcsöt is szedtem. Tettem, amit kellett. Volt ott napszámos is, nem csak én dolgoztam. Károly bácsi halála után intézetbe kerültem, szerencsére csak fél évre. Ezért Berettyóújfaluban fejeztem be az általános iskolát. A nyarat már Furtán töltöttem az anyai nagyszülőknél. Sall nagyapám azt szerette volna, hogy cipész legyek, mint ő, vagy dolgozzak a gépállomáson, ha kitanulok valami tisztességes szakmát. A keresztesi „kisbarátnőm”, egykori osztálytársam azonban jelentkezett az újfalui Arany János Gimnáziumba. Ez annyira szíven ütött, hogy miután feltettem a vonatra, kibicikliztem a középiskolához. Nagy szívdobogás közepette felmentem az emeletre, és bekopogtam az igazgatóhoz. Falucskai Jenő, kitűnő ember volt, íratott velem egy kérvényt, és biztatott, ha lesz üresedés, számíthatok rá. Két nap múlva jött az értesítés, hogy felvettek. Nagyapám fel volt háborodva, de kiderült, hogy itt is indul mezőgazdasági gépész tagozat, így lecsillapodott. 4+2-es formában zajlott az oktatás: négy nap tanulás, két nap gyakorlat. Nem voltam jó gyerek, de Jenő bácsi mindig őrködött felettem. Negyedikben behívatott, és azt mondta, jelentkezzek egyetemre, de ígérjem meg, ha felvesznek, nem hagyom itt az országot. Megfogadtam, és be is tartottam.
– A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre jelentkezett magyar–történelem szakra…
– Igen, fel is vettek. Innentől kezdve jó sorom volt. Nagyon jól beszéltem angolul, mert mindig úgy volt, hogy kimegyek Ausztráliába. Édesanyám hetente írt levelet, és küldött hozzá kupont is, hogy nekem ne kerüljön pénzbe a válaszlevél. A jó nyelvtudásom miatt felvett Ránki professzor a speciálkollégiumába. Itt mindenki olvasott valamilyen – angol, német, francia – nyelven olyan tanulmányokat, amelyek Magyarországon hozzáférhetetlenek voltak. Olyan könyveket olvastunk, amelyek magyarul húsz-harminc év múlva vagy éppen a rendszerváltás után jelentek meg. A professzor úr erőteljesen felkarolt engem, és ennek is volt köszönhető, hogy 24 évesen már doktoráltam. Nem voltam katona, mert a szüleim külföldön éltek, ezért D kategóriás lettem: a társadalom számára megbízhatatlan. Nyáron nem volt hova mennem, főleg Sall nagyapa halála után. Ezért minden évben másfél hónapot külföldi építőtáborokban töltöttem: Ukrajnában, Észtországban, Lengyelországban és Kelet-Németországban. Négy hetet kellett dolgozni, aztán két hét pihenés. A nyári szünet maradék egy hónapját pedig megszervezte a professzor úr. Kaptam fizetést és szállást a fővárosban. Később kiderült, hogy a doktorimhoz – Erdély gazdaságtörténete a dualizmus korában – gyűjtöm az anyagot… Úgy volt, hogy tanársegéd leszek. A professzor úr szeretett volna maga mellé venni, de behívatott az intézmény vezetője, és azt mondta, hogy politikailag alkalmatlan vagyok az egyetemen maradásra: „Mihály, magának a kezében van a marsallbot, menjen el Debrecenből”. Mikor dr. Szász Lajosné, az egyetem gyakorló gimnáziumának igazgatója ezt meghallotta, jelezte, hogy szívesen lát.
– Nem volt csalódás, hogy csak középiskolában dolgozhat?
– Szerettem tanítani. Az igazgatónő szigorú vezető volt, a férje szerint „hajdúasszony”. Megkövetelte a munkát, de ki is állt a munkatársaiért. Közel harminc évet dolgoztam itt. 1982-ben Ránki professzor úr meghirdetett egy speciálkollégiumot Amerikai társadalomtörténet címmel, pedig tudta, hogy megy ki az Egyesült Államokba. Bízott bennem, és szerencsére a hallgatók is megmaradtak, amikor átadta nekem a stafétabotot. 1982-től ’92-ig tanítottam a debreceni egyetemen, és ki is neveztek címzetes docensnek, amikor megcsináltam a kandidátusit. 1990-ben egy cikluson át országgyűlési képviselő is voltam. Két évig az SZDSZ színeiben, aztán pedig független képviselőként végeztem a munkámat. Volt olyan vezető, aki azt mondta, hogy az országgyűlési képviselőség miatt nem tudom ellátni a feladatomat. Ez nem volt igaz, de lemondtam erről a mellékállásomról. Egy ideig a miskolci egyetemen tanítottam egyetemes történelmet a gimnázium mellett. Volt olyan nap, hogy 13.10-kor végeztem Debrecenben, és 14.10-kor kezdtem Miskolcon. Ha késtem, a hallgatók tudták, a kocsival van valami, és megvártak. 1997-ben kerültem át Egerbe, de közben még leérettségiztettem a gimnáziumi osztályomat 2000-ben. Ebben az esztendőben nevezett ki Göncz Árpád egyetemi tanárrá. 2002–2014 között pedig dékán voltam. Az kemény volt. 4000 beosztottam volt, vagyis közel ennyi diák és mintegy 200 tanár. Úgy éreztem, 70 esztendősen ideje nyugdíjba mennem. Ezt nem is bántam meg. Legalább több idő jut a három unokámra. A lányaim révbe értek, Budapesten élnek. Zsófi egy divatszalon menedzsere, Éva lányom pedig szállodát vezet.
– Mikor jutott először Nyugatra?
– Harmincéves koromban engedtek ki először Ausztráliába. Nagyon emlékezetes találkozás volt. Később eljutottam még 17 országba, mert független országgyűlési képviselőként tagja letten az Interparlamentáris Uniónak. Elsősorban Dél-Afrika és a Távol-Kelet volt az én területem. Voltak egészen emlékezetes utazások is: Malajziában, Szingapúrban, Thaiföldön. Fogadott minket Suharto elnök Indonéziában, majd meghívta – egy hétre – a küldöttségünket Balira. Szerepem volt abban, hogy Dél-Afrikával felvettük a diplomáciai kapcsolatot. Ennek volt köszönhető, hogy meghívtak oda előadókörútra, az egyetemeken a rendszerváltásról tartottam előadásokat. Nyirkos István, a volt tanárom pedig arra kért, hogy a finnországi Lahtiban tartsak előadást. Nigériában üzletemberekkel jártam, de ez az utazás rövidre – 36 órásra – sikeredett a katonai puccs miatt. 2011–12-ben másfél évig vendégprofesszor voltam a Georgiai Állami Egyetem valdostai campusában, a történelmi és politikatudományi szakon több csoportot is tanítottam. Ez nagyon jó volt! Annak ellenére, hogy az amerikai adminisztráció kibírhatatlan. Három hónapig nem kaptam fizetést… Nem olyan demokratikus az a társadalom, mint amilyennek mi innen gondoljuk, de sok olyan barátra leltem, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot.
