A város egykori alkotóira emlékeztek
Az emlékezet jövője címet viselő projekt a romániai és a moldovai holokauszt eseményeinek feltárásával is foglalkozik, több városban voltak rendezvényeik, váradi partnerük az Ars Nobilis Kulturális Egyesület, a Nagyváradi Egyetem Képzőművészeti Kara és a Tikvah Egyesület volt. Utóbbi munkájának köszönhetően kerülhetett a Rhédey kertbe (ma Bălcescu park), a deportáltakat szállító marhavagonok egykori indulási helyére a soá gyermek áldozatainak emléket állító, Heyman Éváról mintázott szobor. Ez a szobor, illetve a park volt a kiindulópontja a május végi megemlékező rendezvény első napjára meghirdetett emléksétának, ezen nagyváradi zsidó írók és képzőművészek emlékét idézték fel. Egy-egy megállásnál Katia Pascariu színművész román fordításban olvasott fel Salamon Juliska leveleiből vagy Zsolt Béla Kilenc koffer című könyvéből, utóbbit angolból fordították románra, mivel román nyelvű fordítása nincs… A túrát a Tikvah részéről Livia Cherecheș, a projekt részéről pedig Olga Ștefan vezette.
Az első megálló a már említett Salamon Juliska utolsó ismert címe, az egykori Blaha Lujza (ma Colonel Ion Buzoianu) utca 7. szám volt. Innen, immár a gettóból küldte utolsó levelét 1944. május 7-én Salamon Juliska, aki évtizedeken át számolt be Bukarestben élő gyermekeinek a városban történtekről. A második megálló a Várady Zsigmond (ma Mihail Kogălniceanu) és az egykori Zárda (ma Mihai Viteazul) utca sarka: a ma Kis Lorántffyként emlegetett iskola igazgatója volt Biró Márk, Biró József európai hírű művészettörténész édesapja. Fia a többi között a nagyváradi barokk építészetről írt könyveket, de erdélyi főúri kastélyok leírása is neki köszönhető. Érdemeiért elméletben mentességet kapott a zsidótörvények alól, édesapját sikerült Budapestre menekíteni, de ez csak haladékot jelentett. A nyilasterror idején egy Váradról elszármazott rikkancs felismerte őket – mindkettőjüket a Dunába lőtték Budapesten…
Az egykori pénzverde, a Dreher sörgyár épülete következett, itt a vészkorszakban hangos zeneszó mellett kínozták a gettó lakóit árammal, veréssel, hogy vallják be, hol vannak az értékeik. Klein Magdolna angol verse hangzott el (Susan Geroe fordítása), majd a pirosban maradt vizsnyici zsinagógához vezetett az utunk, ez volt a gettó „kórháza”. „A csendőrök nem engednek temetni. »Majd egyszerre valamennyit!« – mondja jeges humorral a csendőr ezredes –, s a hullák egyre gyűlnek. Két meztelen gyerekhulla tetőzi a dombot, amely a mennyezetig ér” – írja a helyről Zsolt Béla.
A bábszínház felé vesszük utunkat, ott Fux Pálról, a valamikori díszlet- és bábtervezőről esik szó, ő munkaszolgálatos volt, de túlélte a megpróbáltatásokat. Tibor Ernő, Barát Móric, Grünbaum Ernő és Leon Alex nem tért vissza. Talán kevesen tudják, hogy Tibor Ernő és a Petrozsényban Lőwinger Sándor néven született Leon Alex is tanult a nagy hírű Sonnenfeld-nyomdában, utóbbi pedig Párizsban Marc Chagallal tanult együtt.
Miközben A Holnaposok szoborcsoportnál állunk – az első antológiát szerkesztő Antal Sándor szintén a holokauszt áldozata lett –, szó esik a Weiszlovits-szállodáról. Ma védőháló borítja az egykori Ritz-lánchoz tartozó szállodát, melyben Rabindranath Tagore Nobel-díjas indiai író, költő is megszállt annak idején.
Másnap Emilia Teszlert, Rodica Indiget és Olga Ștefant házigazdaként Ștefan Gaie, a képzőművészeti kar képviselője köszöntötte a Nagyváradi Egyetem könyvtárában. Ott elsőként a Tikvah Egyesület Heyman Éváról iskolásoknak készített dokumentumfilmjét láthattuk. Éva mostohaapja, Zsolt Béla újságíró és édesanyja, Rácz Ágnes túlélte a koncentrációs tábort. A 13 éves kislány 1944 februárjában kezdte naplóját, őt június 3-án deportálták Auschwitzba. A projekt részeként összeállított katalógusról Rodica Indig beszélt: ebben természetesen nemcsak váradi képzőművészek alkotásai szerepelnek. A túlélők munkáiban óhatatlanul visszaköszönnek az át- és túléltek.
A második, Iluziile mele című filmben négy idős ember beszélt az 1941-es legionárius pogromról. A képeken a jelenkori és az egykori Bukarest helyszínei láthatók. Verés, fosztogatás, kényszermunka, pogrom: fekete-fehér archív képeken láthatjuk, mi is történt, láthatunk kényszermunkára hurcoltakat, a jilavai erdőben agyonlőttek testét, feltört, kifosztott épületeket. Láthatjuk azok holttestét, akiket kivégzésük után mészároskampóra akasztottak „kóser hús” felirattal…
Elgondolkodtató képek, történetek – nem kellemes szembenézni a nem is oly távoli múltunkkal, de szükséges, hiszen a váradiak mintegy egyharmadát hurcolták és pusztították el rendkívül rövid idő alatt. S játsszunk el egy pillanatra a gondolattal: milyen lehetne, lenne ma Nagyvárad és Bihar megye, ha az a több mint 30 ezer ember itt marad, él, alkot és dolgozik…
