Támadás védtelenek ellen
Nem tartom magam ádáz természetvédőnek, de ami sok, az sok. Próbáltam megérteni, sőt másoknak is magyarázni, hogy nem baj, ha egy utcának frissítik a növényzetét, s ha a túl sok árnyékot adó hatalmas gesztenyefák helyére platáncsemetéket ültetnek. A két-három éve lezajlott főtéri átalakítás dühödt fanyüvését is így magyaráztam, s az azóta meggyökeresedett díszfák idén tavasszal gazdag látvánnyal igazolták a megelőlegezett bizalmat. De tavasszal a régi váradiak Rédaiként becézett parkjában, a Rhédey kertben elkövetett, ámokfutáshoz hasonló fairtás, majd a színház előtti egész tér rajtaütésszerű lekopaszítása és különösen a helyszínen tetten ért abszolút szakszerűtlen, barbár öldöklése a tiszafáknak felháborított. Csak tetézte a mérgemet, hogy nem a tél végi, biológiai ébredés előtt vitték véghez mindezt, hanem már jóval a fiziológiai folyamatok beindulása után. S az továbbfokozta a felháborodást, hogy a máskor ímmel-ámmal, többrendbeli pihenést beiktató, szakszerűtlenül dolgozgató emberek keze alatt most – csodák csodája! – égett a munka.
Nem voltam egyedül a felháborodásommal, az egész világ tudomást szerezhetett a közösségi oldalakon háborgóktól, mi is történik Váradon a védtelen fákkal. Legutóbb aztán a Körös jobb partján, épp szemben a városházával újabb merényletet követtek el: a tiszafák nyiszálása ehhez képest tökéletes szakmunka volt. Ezzel most már végképp bebizonyosodott a jó ideje bennem lappangó, mélylélektani elemzésekre támaszkodó gyanúm: olyan emberek műve mindez, akik gyerekkoruktól kezdve elvágytak világvégi kis falvaikból, folyton arról álmodozva, hogy végre aszfaltot taposhasson pucér talpuk. Városra kerülve elég hamar megbarátkoztak ugyan a cipőviselés gondolatával, de a falusi világ tagadása az élő növényzet iránti ádáz gyűlöletben koncentrálódott: kiirtani mindent, ami a régi, megvetett életterükre emlékeztetne. A lakásokba művirágot és üveghalakat hordtak és megkezdték az erőltetett betonozást, a támadást a védtelenek ellen.
A városban azt beszélik, hogy a vízparti fagyilkolásra azért került sor, mert égető szükség lett a folyó fölé hajló negyedik (vagy ötödik?) „kocsmakölteményre”. S ha rongyrázóék körében ez az új divat, az ülepünk alatt csobogó víz, akkor nem lehet a kiszemelt helytől néhány lépésre, hajdan „budi bárként” tisztelt és közkedvelt szórakozóhely mellett felépíteni!
Nem tudom, a város melyik részén, milyen mértékben következik be egy újabb pomicídium, de jó volna, ha az akciót beintő(k) egyetlen pillanatra elgondolkodnának bár azon, hogy a fák csak oxigénnel frissíteni képesek a városi élet mindenekelőtt kipufogógázzal szennyezett levegőjét, árnyékot tudnak adni a nyári, egyre kegyetlenebb hőségben, és élő szépséggel teszik vonzóbbá az élettelen köveket. De bármennyire is akarnának, az emberi irtásvággyal nem bírnak szembeszállni, nem tudnak sehogy védekezni ellene: lehajtott lombkoronával adják meg magukat, búcsúznak el az élettől.