Egy famíves az ég és a föld között

A tárlatnyitón kézről kézre adták, és hiába régi jó ismerősöm, alig tudtam vele szót váltani, mert mindig érkezett valaki. Ezért a beszélgetést későbbre halasztottuk, amikor visszavittük a munkáit Hejcére. Fürkésző tekintetemet látva kérdés nélkül is mondja, mikor kinyitja a szomszéd porta kapuját:

– A római katolikus plébánián vagyunk. Engem bíznak meg a papok állandóan, hogy vigyázzak rá, mert itt vagyok mellette, vagy jobban bíznak bennem, mint a hívekben. 1774-ben épült a ház, amiben lakom, de nem ismeri a salétromot.

Aztán két kutya is csatlakozik hozzánk.

– Puli ez, csak most nyírtuk meg. Most nem tanácsos simogatni, mert tegnap pusztítottak el egy rókát, most várom az állatorvost. Az is földi, még ha nem is bihari. Hajdúszoboszlóról költözött ide. A homlokzaton Nepomuki Szent János szobra van. Nekem is van egy 5/4-es nagy szobrom róla, de az Göncön.

– Mit jelent a fa számodra? – kérdezem már a lakásában, amikor helyet foglalunk a relikviák között.

– A mindenséget, az életet. Az anyagot és a szellemet, a föld és az ég közötti kapcsolatot. Én a motívumok szerelmese vagyok, Még Székelyföldön is találkoztam olyan ügyes kezű mesterrel, aki nem tudta, mit miért farag. Elfogadta azt, hogy „nagyapám is így csinálta”. Én szeretem tudni, mi miért készül.

– Mi a terved?

– Meg fogom faragni a közhasznú életpályamodellt.

– ???

– Látok elég savanyú embert, úgyhogy nem okoz nehézséget.

Aztán komolyra fordítja a szót, beszélünk a kezdetekről, meg arról is, hogy elszakadni nem volt könnyű Bihartól.

– Küzdelmes volt az élet előtte, de küzdelmes utána is. A horoszkópom bak, az mindig talpra tud állni. Megszoktam ezt még erdészként. Négyévente mindig új igazgatóm lett. Mindig mindent újra kell kezdeni. Engem azonban szakadatlanul kísért az alkotási vágy. Én az erdőben nemcsak a kitermelendő anyagot láttam, hanem azt is, hogy másra is rendeltetett a fa, nem csak arra, hogy raklap, deszka meg rönk legyen belőle. Nekem a kezdetektől nagyon jó mestereim voltak, kezdve a sárréti krónikás, karcagi múzeumigazgató Szűcs Sándorral, folytatva Berettyóújfaluban, amikor Bényi Árpád pedagóguskörébe jártam. Ott barátkoztam össze Erdélyi Gabi bácsival, ő a település meghatározó pedagógusa volt. Míg Berettyóújfaluban laktunk, szinte minden hétvégén kibiciklizett hozzánk… Igazából ő látott el azokkal a szakmai könyvekkel, amikből maga is tanult annak idején. Aztán dolgoztam Bíró Lajos festőművész keze alatt a debreceni Medgyessy Körben, Kárpáti Gusztávval pedig az újfalui munkáskörben találkoztunk. Rendszeresen jártunk le a művelődési ház pincéjébe. Itt futottam össze L. Ritók Nórával és Kurucz Imrével, akik már akkor meghatározói voltak a helyi művészeti életnek. Úgy volt, hogy hazatelepülünk szülőfalumba, Biharnagybajomba, és életre hívunk egy működő szabadiskolát, de az akkori polgármester, Kacska Zoltán halálával ez meghiúsult. Zsákára kerültem, ott részese lettem én is egy alkotótábornak. Az ismerősöket, barátokat meghívtuk, nemzetközivé téve a telepet magyarokkal: velünk volt Vargyasról Máté Feri bátyám a fiával, Váradról Bihari Barna, Egyed Judit. Igyekeztem megszólítani a csonka bihari térség embereit is: Péva Krisztián Komádiból, Bak Géza pedig Berekböszörményből érkezett.

– Hogy kerültél Hejcére?

– Mikor Berettyószentmártonban laktam, sokat találkoztam Szász Pistáékkal. A felesége itt volt körorvos. Sokan érkeztek hozzájuk vendégségbe, elsősorban a települések vezetői. Így hozott össze a sors a szlovák határhoz közel fekvő, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hejce polgármesterével. Ő ajánlotta, hogy itt jobbak lesznek a lehetőségek. Amit ígért, abból nagyon sok minden nem valósult meg, de fából volt és most is van elég. Itt lakunk a zempléni Gergely-hegy lábánál. Amikor idekerültem, a magamfajta erdészekkel barátkoztam össze először, de sokat már ismertem közülük, mert az Országos Erdészeti Egyesület tagja voltam. Telkibányán találkoztam újra Mester Lászlóval, aki igazgató volt az erdészetnél, a felesége pedig polgármester. Tőlük kaptam az első megrendeléseket is. Ide készült a négyalakos Bányász szoborcsoport, az a középkori ércbányászat különböző munkafázisait mutatja be. Persze Hejcére is készült munkám, de csak felajánlásból: István király, mögötte Géza fejedelem, jobbról-balról egy-egy korabeli vitéz, az egyik ősmagyar viseletben, a másik már nyugati öltözetben, a hátuk mögött pedig a táltos és a szerzetes, meg a nép, mert azt én nem hagyhatom ki. A többalakos kompozíció közepén egy életfa… Jártak ezek a munkák Pakson és Miskolcon is. Amikor vittem volna harmadszor is, egy másik kiállításra, már nem találtam őket, mert ráborítottak egy halom sódert… Miért? Mert nem egyeztem az akkori polgármesterrel. Így aztán volt olyan szobrom, ami kilenc darabban került vissza. Amit tudtam, megmentettem belőle. Kiállításra jó lesz, gondoltam. A turul és a ló az újfalui tárlaton is látható volt.

– Ha visszaforgathatnád az idő kerekét, újra eljönnél Biharból?

– Még egyszer nem költöznék ide, az biztos, de valahogy a jó meg a rossz mindig kiegyenlíti egymást. Ha nem jövök ide, talán akkor nem járom be a fél világot. Innen került kiállításom Hollandiába, Belgiumban is van egy-két szobrom. Jó emberekkel itt is összehozott a sors, hisz nem mindenki vásott. Itt a környező településeken, egészen Szerencsig, majd mindenütt van munkám. Most, hogy ismét új polgármestere van Hejcének, a figyelem is másabb. A körszín, amit húsz esztendeje építettünk, már azt hittem, az enyészeté lesz. Most megújul. Örülök, hogy lett rá pénz, és újra éledeznek a bihari kapcsolataim is.

– Az egyik legnagyobb munkád nem is Európában, hanem Közép-Ázsiában, Kazahsztánban található. Hogyan jött létre ez a nem mindennapi alkotásod?

– Megismerkedtem 2007-ben dr. Bíró András Zsolt antropológussal, és 2008-ban már én is ott voltam az első kurultájon, Európa egyik legnagyobb lovas hagyományőrző rendezvényén. Itt, a kunszentmiklósi Bösztörpusztán állították fel az ősök fáját, amely a turul népek mitológiájából és írott képeiből „épült”. Dr. Bíró András Zsolt kutatásai szerint a legközelebbi rokonaink a kazah-magyarok, járt is náluk egy expedícióval. A következő útnak 2012-ben én is részese lehettem. A Kosztanáji kerület Zsangeldi körzetében, Szaga aulban (faluban) kilenc méter magas életfámat állítottuk fel, ez jelképezi a közös kazah–magyar gyökereket. Egy gönci szövetkezet ajánlotta fel ezt a „fadarabot”, 120 cm vastag volt a töve. Itt faragtam ki a parókián, és egy kisvárdai ukrán cég szállította. Kérdeztem is a sofőrt, megtalálja-e, hisz közel hatszáz kilométert kell földúton megtenni. Azt mondta erre nevetve, hogy ő már Kínát is megjárta a kamionjával. Valóban, 15 nap múlva már ott volt a helyszínen. Nekünk nem volt ilyen hosszadalmas az út, mert a 11 tagú delegációnk repülővel ment. Sírva fogadtak minket a vendéglátóink. Már ki volt ásva egy 2 méter mély gödör, de tettünk bele még egy vaskoronát is, hogy a tavaszi szelek, amelyek jócskán meghaladják az óránkénti 100 kilométeres sebességet, ki ne döntsék az életfát. 10-12 gurtnit fontunk össze, hogy a héttonnás daru a helyére emelje a munkámat. Előtte egy Lenin-szobor állt ott, de azt kihúzták a folyópartra, s az ünnep alkalmából szép fehérre meszelték. Kajtat Baltabaj, akit mi csak Karcsinak hívtunk, fotóriportjával egy háromnyelvű kiadványban állít emléket ennek a felejthetetlen találkozásnak, és az általa forgatott filmeket többször is bemutatta a központi televízió. Jártam ott tavaly is, de a legemlékezetesebb az volt, amikor az életfaavatón megölelt egy kislány, és megkérdezte: tudom-e, hogy tőlük származunk? Én pedig a kérdésre kérdéssel feleltem: „Akkor te vagy az én nagymamám?” „Igen!” – felelte komolyan. Ők mindig is tudtak rólunk, csak mi felejtettük el őket. Van is erre egy mondásuk: Ha nappal a csillagokat nem is látjuk az égen, mégis tudjuk, hogy ott vannak.