Otthonszínház

A vándorszínészet, majd a kőszínházi megállapodás idejében is Európa-szerte kedveltek voltak a színészcsaládok: nemzedékeken át követték a szenvedélyükké vált mesterséget, az anyatejjel szíva magukba a szakma szeretetét, a színpadi játék csínját-bínját. Nagyváradnak is volt egy legendás színházi famíliája, a HALASI CSALÁD. Boross Tamás, Halasi Erzsébet színművész és Boross Lajos színházi karnagy fia munkája révén ugyancsak színházi ember: a Lilliput Társulat közönségszervezője. Szívesen idézte fel családi emlékeit.

– Volt-e a családjuknak olyan tagja, aki valamiképpen ne kötődött volna a színházhoz?

– Tulajdonképpen nem, vagyis a gyerekkori színházi környezet minden szempontból igaz: anya színésznő volt, apa a színház karnagya, nagyapa, Halasi Gyula, ünnepelt színész, Bea, a nagynéném, anya húga, bábszínész, Halasi nagymama pedig táncosnő. Őrá nem emlékszem, mert egyéves koromban hunyt el. Az ő édesapja, Döme Lajos volt az a legendás kellékes, aki saját kelléktárából adta az előadásokhoz a szükségeseket. Bohó művészvilágban telt tehát a gyerekkorom, naponta 10-től 14 óráig próba, délután 6-tól este 10-ig ismét, illetve előadás. Ott voltam én is folyton, úgyhogy akarva, nem akarva beleszerettem abba a világba.

– És mégsem választotta a színészi pályát.

– Édesapám azt szerette volna, ha zenész leszek, hétéves koromban kezdtem zongorázni tanulni. Miután iskolába mentem, a művészeti líceum keretében jártam zongoraórára, úgyhogy a középiskolai felvételi előtt már természetesnek tűnt, hogy a művészetiben folytatom a tanulást. Pedig én valójában nem szerettem a zongorázást, csodálkoztam is, amikor sokan azt mondogatták, milyen tehetséges vagyok. Én egyáltalán nem éreztem magam tehetségesnek, az pedig kifejezetten bosszantott, hogy a többi velem egykorú szórakozik, jön-megy, míg nekem gyakorolnom kell. Ez az ellenérzés aztán meghozta a maga gyümölcsét: a X. osztály első évharmada után eltanácsoltak, azt az évet ki is hagytam, majd következő ősszel átkerültem – újra X.-be – az Eminescu Főgimnáziumba. 1998-ban ment el édesapa; egy részleges javulás után még reménykedtünk, hogy meg lehet menteni, de visszajött a betegsége, és 53 éves korában elvitte. Anyával közösen fogalmaztuk meg, hogy ha egész nap úgyis a színházban ülök, miért ne legyen ez a kenyerem, így lettem 1999 decemberétől szervező. Hat éve, Péterke fiacskám érkezése után kértem át magam a Lilliput Társulathoz, mert az ottani időbeosztásnak köszönhetően többet lehettem együtt a kicsivel. Most, majdnem húsz év elteltével azt mondom, hogy jó volt a döntésem, az életem rendben, a közönséggel nemcsak a színpadról lehet kapcsolatot tartani. Egyébként a munkámban nagyon sokat segít, hogy Bea nagynéném gyerekeivel már kicsi korunktól kívül-belül megismertük a színházat. Még nem voltam iskolás, amikor már felismertem a mi életünk másságát. Otthon könyvek, hangszerek vettek körül, édesapa szerezte is a zenét, és úgy alakította ki a maga „alkotó sarkát”, hogy a zongorán volt a magnó, a dohányzóasztalka lábát megemeltette, ott voltak a kották, úgyhogy ide-oda fordulva mindent könnyen elért. Gyakran tartottak otthon énekpróbákat, a színészek jöttek a saját hangszereikkel, de nagyon jók voltak a nagy szilveszteri bulik is. Amikor pedig már egy kicsit nagyobb lettem, szereptanuláskor én végszavaztam anyával. Ez különösen érdekes volt, így, belülről megismerni egy darabot, amit aztán a bemutatón egészében láttam. Páholyunk volt a bemutatókra, mindent megnéztünk.

– Milyen volt színpadon látni édesanyját, nagypapáját? Vagy együtt mindkettőt, hiszen sokat játszottak együtt?

– Nagyapát sajnos nem láttam, őt ugyanis valami buta törvény kapcsán nyugdíjazták. Ígérték, hogy majd visszahívják, de abból már nem lett semmi. Nagyon megbántódott, évekig be sem ment a színházba, pedig a tőszomszédságában lakott. Csak majd a ’80-as évek végén, amikor mindkét lánya színre lépett, akkor mondta, hogy ezt csak megnézi. Kiskorunkban, Körös-parti séták alkalmával, mesélgetett a színházról. Előadásokat ugyan nemigen említett, ami megmaradt bennem, az Lucia Demetrius Három nemzedék és Dürrenmatt Fizikusok darabja, de néhány vidám sztorit elmondott. Például azt, hogy amikor jelmezben mentek kiszállásra, és ő egy orosz tisztet játszott, az övében lógó fapisztolynak köszönhetően sikerült valamiféle nehezen kapható dolgot soron kívül megvenniük. Én magam is csak később, képek, újságcikkek alapján tudtam meg, miben is játszott. Elhoztam a Lágeremlékeim című írását, hiszen a háború után eredeti, német hangzású – Hack – neve miatt sokadmagával a Donyec-medence egyik szénbányájába vitték öt évre. Később írni kezdte visszaemlékezéseit, és már halála után, születésének 80. évfordulója tiszteletére jelent meg A Szigligeti Társulat füzetei sorozatban, Nagy Béla irodalmi titkár szerkesztésében. Nagyapa emlékezéseit egy interjú vezeti be, szintén Nagy Béla készítette. Ott nagyon jól összefoglalja fontosabb szerepeit, idézném: „Egy ideig érdekes módon a hazai és a szovjet drámaírás pozitív hőse lettem. (…) Azután egyszer csak rájöttek: hát ez intrikus is tud lenni! És akkor megkaptam Csiky Gergely Ingyenélőkjében a Zátonyi Bence szerepét. Jaj, de szerettem! Őrület, mekkora szerep volt! (…) Vagy Biberach a Bánk bánban. Csodálatos.(…) Azután következett egy Móricz-invázió: a Rokonok, az Úri muri… Szóval habzsoltam, mint a béka, ha moslékba esik. Bocsánat, nagyon rossz hasonlat, de hát szerintem a béka ott nagyon jól érezheti magát. (…) Vagy a Három nemzedék. Mi három évig játszottuk a Lucia Demetrius-darabot. Akkora sikere volt, mint a Csárdáskirálynőnek.”

– Igaz, hogy a munkatáborban Halasi Gyula színielőadásokat szervezett?

– Igen, persze. Arról is vall az interjúban: „Ezt az időszakot a Donyec-medencében töltöttem egy szénbányában. Bár érdekes, szakmai szempontból nagyon sokat számított a későbbiekben. És nem csak azért, mert egy bizonyos idő után, amikor a letargiából magamhoz tértem, minden szombat estére olyan műsorral készültünk a lágerben, amelynek én voltam a szerkesztője, írója, rendezője, táncmestere. Felmértem ugyanis azt, hogy ennek akkor és ott felbecsülhetetlen jelentősége van több száz ember számára…”

– Említette a végszavazást édesanyjával: ő milyen típusú művész volt?

– Hatalmas alázattal kezelte a pályát. Eredetileg orvosnak készült, de aztán a színpad mellett döntött. Nem voltak szerepálmai, ötperces szerepet is teljes odaadással készített el. Ha csak a tálcát hozta be, azt is tökéletesen tette. Mondták is neki, hogy a színművészetin tanítják az ő szerepekkel szembeni alázatát. Sokat játszottak együtt nagyapával, volt olyan is, amikor szerelmet vallott neki az édesapja. De ezt is megoldották. Egyébként anya ötven évet töltött el ezen a színpadon, 1961-től. Kapott egy csomó díjat, Poór Lili-díj, életműdíj és az 50. évfordulón ő kapta meg először a Szigligeti-gyűrűt. Soha nem hallottam anyát panaszkodni, pedig voltak évadok, amikor kevesebbet játszott, volt, amikor túl sokat is, de számára mindez helyzeteket jelentett, amiket meg kellett oldani, és ő meg is oldotta. Még azt szeretném elmondani, hogy nekem is volt kétszer lehetőségem belülről átélni egy-egy produkciót: a Mesélő Háromszék sorozatban, amikor különböző bábszínházak „megtöltötték” mesével egész Háromszéket, illetve egy kiszálláson, a szlovák oldalon lévő Öreg-Komáromban nem volt, aki mozgassa a „csillaglépő csodaszarvast” és Szőke-Kavinszky András megkérdezte, nem vállalnám-e el. Elvállaltam, hatalmas élmény volt belülről látni azt, hogy a gyerekek mindenre nyitottak, megérzik a jó szándékot, és azonnal reagálnak minden pozitív vagy negatív élményre. Jó volt ezt is kipróbálnom, de természetesen maradok a szervezésnél, hisz ebben az évadban is vannak olyan előadásaink, amiket nagyon szeret a közönségünk: a legújabb sláger a Négyszögletű kerek erdő mellett a Kispipi és Kisréce.

2018.03.09
Galéria
Halasi Gyula és lánya, Erzsébet a Noszty-fiú esete Tóth Marival című darabban (balra). Ugyancsak együtt egy Lucia Demetrius-színműben. A Visszatérés az álmokból szereposztása szerint férj-feleséget játszottak (jobbra)
Boross Tamás egy színházi dinasztia tagjaként maga is a közönség szolgálatába állt
Szigliget A bajusz c. darabjában, Thusnelda grófnőként; partnerei: Ács Tibor, Medgyesfalvy Sándor, Fazakas Márton Erzsébet, Fekete Károly
A Nem élhetek muzsikaszó nélkül Zsani nénijeként Csíky Ibolyával
Kulcsszavak: