A japán kultúra jószolgálati nagykövete

– Jól tudom, határ menti, de nem bihari?

– Bevándorló vagyok, szatmári gyerek; 1957-ben láttam meg a napvilágot Fehérgyarmaton. Ott jártam ki a zenei tagozatos általános iskolát, zongorázni és furulyázni tanultam, és ott is érettségiztem. Szüleim pedagógusok voltak, bölcsészek. Édesanyám az általános iskolában magyar–ének–történelem szakos volt, édesapám magyart, németet és oroszt tanított a helyi középiskolában. Hál’ Istennek, még élnek, nagyon szép kort értek meg. Hódmezővásárhelyre kerültem, egy évet katonáskodtam ott mint „elő-felvett”, majd Debrecenben az egyetemen folytattam tanulmányaimat matematika–fizika szakon. Négyen voltunk testvérek, sajnos a bátyám már nem él. Édesanyámnak, aki szólót énekelt a Csenki kórusban Debrecenben, voltak művészi hajlamai. Operaénekesi pályára szeretett volna menni, de nagyapámék nem engedték.

– Miképpen adta a fejét színjátszásra?

– Már harmadéves voltam, mikor 1980-ban megláttam a Hajdú-bihari Naplóban, hogy a Pinczés István vezette Debreceni Színjátszó Stúdió felvételt hirdet. Általános iskolában már „színjátszóskodtam”, de ez a középiskolában abbamaradt. Jelentkeztem, egy évig képzést kaptunk beszédtechnikából, színpadi mozgásból, énekből, táncból. Csíkos Sándor színművész is oktatott minket a szép magyar beszédre Montágh Imre szellemében. Én abban az időben nem nagyon szaggattam az istrángot az egyetemen, így a Stúdió mellett volt időm statisztálni is a Csokonai Színházban. Életemnek nagyon vidám időszaka volt ez.

– Hogyan élte meg az első sikereket?

– A legelső emlékezetes fellépésem a Stúdióval a vizsgaelőadásunk volt, a Lázár Ervin-mesék, többek között a hazudós egeret játszottam. A második előadásunk egy musical volt, nagy vállalás egy amatőr csoportnak, de sikeresen megbirkóztunk vele. A darabot bemutattuk itt, Berettyóújfaluban is a művelődési házban, és a közönség soraiban ott ült középiskolásként a későbbi feleségem. Ennek apropóján ismerkedtünk meg. Az egyik legsikeresebb darabunk az Efezusi özvegy volt, ezt az évek során több mint hatvanszor játszottuk, és nagy sikere volt külföldön is. Ezt is bemutattuk Újfaluban Csehov Leánykérésével együtt. Még akkor tanítottam, a diákok nagyon élvezték, de számomra a legnagyobb elismerés az volt, hogy másnap a tanítványaimtól kaptam egy csokor virágot.

– Most már ön is játszik a Leánykérésben…

– Mondhatom az is, hogy hozzáöregedtem… Egy biztos: a stúdió japán kapcsolata ennek a Csehov-darabnak köszönhető. Még nem játszottam benne 1981-ben, de ezzel nyerték meg a kazincbarcikai Ifj. Horváth István Színjátszó Fesztivált, és Mort Clark meghívta New Yorkba az előadást. A meghívó tudta, amit a meghívottak nem, hogy egy tojamai színjátszó csoport, a Bungeiza Gekidan is játssza ezt a művet, méghozzá japán környezetben. Nagy siker volt az egymást követő, kétféle stílusban bemutatott Csehov-mű, és nagy barátság szövődött a két társulat között. Japánban eddig hét előadásunkkal közel 40 alkalommal léptünk közönség elé. 1983-ban voltam először tagja a küldöttségnek, és szereplője az Efezusi özvegynek, ami meghívást kapott a Tojamai Nemzetközi Fesztiválra, ahol közel harminc nemzet képviseltette magát. Nemcsak sikeresen, hanem eredményesen is szerepeltünk. Ez volt a legemlékezetesebb utazásom. Nem azért, mert az első volt, hanem mert három hétig tartott. Egy koreai gép lelövése miatt csak korlátozottan lehetett használni az orosz légteret, így utaznunk kellett még a repülőn kívül a transzszibériai expresszel, majd hajóval jutottunk el Jokohamába. Aztán kiszélesedett ez a japán együttműködés Debrecen és Tojama között, más művészeti csoportok is érkeztek, kiállítások is jöttek létre. A japán fesztiválnak köszönhetően bekerültünk a nemzetközi vérkeringésbe. Kétszer vettünk részt fesztiválon az USA-ban (New York, Detroit), szerepeltünk Svédországban, Belgiumban, a komáromi Jókai Napokon és Erdélyben.

– Nagyváradon is járt?

– A debreceni Csokonai Színházzal voltam többször is, de a Stúdióval csak az elmúlt esztendőben játszottuk a John Lennon életéről szóló zenés darabot a Hangfogó együttessel a váradi vár színpadán. A darabban Lennon menedzserét játszom, és szájharmonikázom is a Love Me Do című dalban, mert a főszereplő nem tud ezen a hangszeren játszani. Bár lehet, hogy Lennon sem tudott, mert a korai felvételen nem egyértelmű, hogy ő szólaltatja-e meg a herflit. Japánban viszont 11 alkalommal jártam. Mindig úgy mentem, hogy na, ez lesz az utolsó, de az élet aztán mindig adott egy újabb esélyt. A harmadik-negyedik utazás után mindig reménykedtem, hogy mégis csak lesz még egy, ezért a nyelvet is tanulmányoztam. A három írásmódjukból kettőt egész tűrhetően elsajátítottam, igaz, ma már egy kicsit hézagos a tudásom. A rút kiskacsa volt az első darab, amit japánul mutattunk be, ebben is szükség volt a szájharmonikára. Nagy volt a gyerekek meglepődése, amikor a műsor után odajöttek, és kiderült, hogy bizony mi nem is tudunk japánul. Ezzel a darabbal még két turnét szerveztek, több mint húsz előadásunk volt.

– Azt mondja, egy idő után már egész jól elboldogult a nyelvvel…

– Japánban nagy hagyománya van az ajándékozásnak. Ha megyünk, az egyik bőröndben csak ajándékok vannak, és bizony visszafele is teli van. Én nagyon szeretem a kreatív ajándékokat, ezért az egyik alkalommal összeállítottam egy tematikus „japán–magyar, magyar–japán nagyon kicsi kisszótárt” a 300 legfontosabb szóval, s a szavak mellett ott volt fonetikusan a kiejtés. Ötven ilyen szótárt készítettem, akkora volt egy, mint a fél tenyerem. Nagy sikert aratott.

– A nyomdai munkát is saját kezűleg végezte?

– Már az egyetemen kapcsolatba kerültem az informatikával, így egy ideig a tanítás mellett számítógépes grafikával is foglalkoztam. Később feladtam a tanítást, és nyomdaipari vállalkozásból tartottam el a családot. Alapvetően szita- vagy számítógépes nyomással dolgozom. Egy időben magyarországi kerékpárgyárakat láttam el matricákkal. Négy-öt alkalmazottam, automata gépsorom volt, de 2008-ban a vállalkozásom jelentős részét eladtam. Ma már egyedül dolgozom, a saját tervezésű matricáimat árulom országszerte. Mellette egy telefontársaság területi képviselője vagyok, és most már az is számottevő, amit a fellépések után kap az ember. Három szép gyerekünk van. A legkisebb lányom amellett, hogy angolt tanít egy nyelviskolában, hat esztendeje ő is színjátszó. Sokat játszunk együtt, ötször voltunk Japánban. Tavaly a Lúdas Matyit játszottuk japánul. Most nem volt velünk, mert a Leánykérésben nincs szerepe. Az évek során tagjaink közül sokan felvételt nyertek a Színművészeti Főiskolára/Egyetemre, és mára ismert színésszé, rendezővé váltak, többek között Bertók Lajos, Csuja Imre, Eszenyi Enikő, Garay Nagy Tamás, Hajdu „Steve” István, Jámbor József, Kállóy Molnár Péter, Kerekes László, Pinczés István, Szarvas József. Mások a rádióhoz, tévéhez kerültek, vagy előadóművészként, színjátszó-rendezőként, drámatanárként, bábszínészként dolgoznak. Az együttes jelenlegi tagjai: Bander Hajnalka, Jámbor József, Hajdu Steve, Hajdú Péter, Hell Krisztina, Liptai Dóra Judit, Pinczés István, Tóth Kálmán, Tóth Réka és Vlajk Mária. Hogy megyünk-e még Japánba, nem tudom, de legközelebb a János vitézt mutatjuk be. 2011-ben hárman a stúdióból megkaptuk a Tojama Megye Jószolgálati Nagykövete elismerést. Nagyon jólesett, de azt hiszem, ez a kötelességünk, hogy a magyar kultúrát képviseljük Japánban, és a japánt népszerűsítsük idehaza. Jó példa erre dr. Pinczés István, neki több elismerése is van, és 2016-ban a japán császár által 1875-ben alapított és a japán kormány által odaítélt A Felkelő Nap Arany és Ezüst Sugárpárjának Rendje kitüntetésben részesült, s a japán nagykövetségen vehette át. Ő volt az első, aki nem japánként megkapta ezt az elismerést.