Veszprémben itthon, Erdélyben otthon vannak

Több évtizede létezik LŐWEY LILLA és VÁRADI PÉTER PÁL Erdélyt bemutató könyvsorozata. Nem is értem, miért kerültük el eddig egymást, hiszen Berettyóújfaluban ez a 28. könyvbemutatójuk.

Az agrármérnök férj és a tanár végzettségű feleség az év egyik felét Veszprémben tölti, a másik felében pedig Erdélyt járja. Képeket és adatokat gyűjtenek, helytörténészekkel, irodalmárokkal beszélnek, és minden évszakban készítik, gondozzák – Sütő András kifejezését használva – a honismereti fotóalbumokat. Lőwey Lilla Szovátán, Váradi Péter Pál pedig Nagyváradon látta meg a napvilágot. Úgy vélik, Veszprémben vannak itthon, Erdélyben pedig otthon. Berettyóújfaluba a 46. albumukat hozták el, amely Biharország egy jelentős szeletét viszi közelebb az olvasókhoz a Király-hágótól a Bihar-hágóig. A köteteket előzőleg Réven és Nagyváradon mutatták be.

Beharangozójukban azt vallják, adósságot kívántak csökkenteni ezzel az albumukkal, az Erdélyi-szigethegység tájainak bemutatásával, a Sebes-Körös és a Fekete-Körös közé ékelődött hegyek, völgyek, települések ismertetésével. A Bihar-hegység tágabb értelmezés szerint magában foglalja a Vigyázó (Kalota-havas vagy Vlegyásza) vidékét és a Királyerdőt is. Szerintük sehol sem található ennyi lenyűgöző karsztjelenség mindössze néhány kilométerre egymástól, mint itt, a Czárán Gyula által feltárt, de még mindig nem eléggé ismert turistaparadicsomban. A hegységek leírása után a szórványban élő maradék magyarság múltját és jelenét mutatják be a szerzők a Fekete-Körös és a Sebes-Körös vonzáskörébe tartozó települések történeti ismertetésével. A berettyóújfalui Nadányi Zoltán Művelődési Házban bemutatták A marosvécsi mecénás című irodalmi albumukat is. A szerzők Kemény János kalandos életútját ismertetve felkeltették a hallgatóság érdeklődést a többi kiadvány iránt is. A bemutató előtt beszélgettünk küldetésükről.

– Valóban Szovátán születtem – kezdi a beszélgetést Lőwey Lilla –, de olyan mély gyökereim nincsenek. Édesanyám pedagógusként, édesapám mérnökként került a településre, ahol születtem, és a „kis magyar időben” éltek ott. Nem voltak hajlandók esküt tenni a román államra, így aztán kitoloncolták őket. Bepakolták egy vagonba a családot, és Zalaegerszegen nyitották ki az ajtót. A szívem mélyén mindig is visszavágytam, bár emlékeim nem lehettek. A pécsi Tanárképző Főiskolán szereztem magyar–történelem szakos tanári diplomát, aztán Veszprémbe kerültem. Kezdetben a közeli Városlődön, majd Szentkirályszabadján tanítottam. 1976-ban kerültem a veszprémi Hriszto Botev Általános Iskolába. Csak a rendszerváltás után jutottam el Szovátára, de nagy élmény volt. A szülőházam az általános iskola, csak egy csapóajtó választotta el tőle azt a szolgálati lakást, ahol én is születtem. Még az ágy helyét is megmutatta nekem anyám egyik tanítványa. Ha Székelyföldre megyünk, Szovátát nem hagyjuk ki sohasem.

– Péter a vezetéknevem – csatlakozik hozzánk a férj, az alkotótárs –, valószínűleg telegdi székelyek voltak az őseim. A „kis magyar időben” születtem én is, de rá öt napra már ismét Románia lett Várad. Iskoláimat a szülővárosomban jártam ki. Az egykori premontreiben – a 4-es iskolában – érettségiztem. Aztán agrármérnöknek tanultam Kolozsváron. Miután végeztünk, 1969 októberében, mint a deszantosokat, szétszórtak minket Moldvába. Én Horodişteában voltam, a legészakibb román faluban. Abban az időben, ’69 és’72 között, a tanítókon kívül a faluban magyarok voltak az értelmiségiek. A hároméves kötelező gyakorlat után is hiába szerettem volna hazajönni, nem lehetett. Amíg ott csücsültem, már bent volt a házassági kérelmem, és amint lehetett, „kinősültem” Magyarországra. Az eljegyzést Váradon tartottuk. A feleségemmel, Gaál Anikóval kezdtük el a munkát. 1987-től járok fotózni és anyagot gyűjteni. Kalotaszegről három kötet jelent meg. Három gyermekünk volt, amikor a feleségem 1994 szentestéjén elhunyt. Lilla ismerte a családot, mert tanította a gyermekeimet. Közösen folytattuk a munkát.

– Váradi néven anyakönyvezték?

– Nekünk mindig baj volt a nevünkkel. Az első feleségem sem merte ráírni a könyvre a saját nevét, nagymamája nevét kölcsönözve publikált Borbély Anikó néven. Érdekes, hogy nagyon nehezen kaptam meg a magyar állampolgárságot, noha én magyar állampolgárnak születtem. Az unokatestvérem, akit ugyanúgy hívtak, mint engem, disszidált Németországba, és hogy emiatt a határon ne legyen kellemetlenségem, változtattam meg a nevemet. Az első könyvünket Fitz József-díjjal díjazták. Ez rangos elismerés, az egykori Művelődésügyi Minisztérium alapította 1988-ban; az elsők között kaptuk meg. Azért is voltunk rá büszkék, mert a díjat a könyvtárosok szavazatai alapján ítélik oda, a szakma adja. Amikor az első kötet megjelent, akkor még Kádár és Ceaușescu is élt. Aztán fokozatosan alábbhagyott az érdeklődés Erdély iránt.

– Mikor érezték úgy, hogy jobb, ha a könyveiket maguk adják ki?

– Amikor elkezdtük a közös munkát – veszi át a szót Lőwey Lilla –, még nem volt saját kiadónk. A Tél a havason című kiadvány lett az első közös kötetünk, én válogattam hozzá a verseket. Aztán jöttek a könyvek szépen sorban. Először Hargita megye, aztán Háromszék, Kovászna megye, és végül Maros megye, illetve Aranyosszék. Mindig máshol adtuk ki a könyveket, és ha kaptunk is támogatást, azt a kiadó lenyelte. Ezért úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk a saját lábunkra állni, és a szívünkhöz emeltük azt, ami másoknál elsikkadt. Mondtam a férjemnek, olyan szép neve van, Péter Pál, hogy jó lesz ez a kiadónak is. Veszprémben van egy ilyen nevű panzió is, azt hiszik sokan, hogy az is mienk… Persze lehet, hogy abból jobban megélnénk. Kezdetben nagyon jól ment, voltak könyveink, amelyek öt-hatezer példányban fogytak el. Erdély című munkánk 2×4000 példányban jelent meg, de aztán jött a válság, és elmaradtak a vásárlók. Most már csak öt-hatszáz példányban merjük kiadni a könyveinket. Irodalmi és honismereti fotóalbumaink lettek. Mindig találtunk valakit, aki mellett nem lehet csak úgy elmenni, és külön kötetbe kívánkoztak. Így született kötet Wass Albertről, Tamási Áronról, Benedek Elekről, Áprily Lajosról vagy Reményik Sándorról. Általában nem az élőkről írtunk. Kivétel volt ez alól Kányádi Sándor, de azóta már ő sem él. A mezőségi kiadványunkat is meghatározta Kallós Zoli bácsi legendás alakja, de már ő is eltávozott.

– Ez az első kiadványuk, amelyik Biharral foglalkozik?

– Van olyan könyvünk, amelyben az elszakított vármegyéket taglaljuk, ebben szó esik a Partiumról is. Abban van néhány Biharról készült fotó is. Nincs azonban Váradról sem a korábbiakban, sem a mostaniban. A két Körös forrásától indultunk lefelé: a Sebes-Körösnél Telegdig és Élesdig, a Fekete-Körös mentén pedig Nyégerfalva, Tárkány, Belényes, Belényesújlakig. A magyarlakta településeken jártunk és róttuk a hegyeket: a Bihart, a Vlegyászát és a Királyerdőt… Nagyon a szívünkhöz nőtt Rév. Nagyon tetszett, ahogy a kőszegi születésű Bersek József ’48-as honvéd huszár ezredes emlékét ápolják Réven, és az is felemelő érzés volt, hogy részt vehettünk Magyarremetén Deák Árpád nagyváradi szobrászművész Szent László-szobrának felavatásán. Különösebb terveink nincsenek, egyelőre nem tervezzük a folytatást.

2019.03.04
Galéria
A berettyóújfalui könyvbemutatón, előtérben Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla
Saját kiadójuk jelenteti meg az igényes köteteiket
A Biharral foglalkozó album borítója
Ízelítő a könyvből: vízesés a révi Zichy-barlang alatt. Váradi Péter Pál fotói
A Deák Árpád alkotta Szent László-szobor avatása
A Nagy magyar-barlang bejárata