https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=1045
Szerző:
Település:
Rovat: Közélet, Szomszédoló
2019.04.01

Aki első lett az elsők között

L. RITÓK NÓRA képzőművész és földrajz–rajz szakos tanár, az ELTE PPK Neveléstudományi Intézetének címzetes egyetemi docense, az általa Berettyóújfaluban életre hívott Igazgyöngy Alapítvány és Művészeti Iskola igazgatója. 2016-ban elnyerte az Év szociális szakembere díjat. Tapasztalatairól évek óta blogot ír. A nemzetközileg elismert pedagógus december 7-én a hatalomtól és politikától független elismerést, a magyarországi tudomány, művészet, kultúra és sport erősítéséért életre hívott Prima Primissima közönségdíját és a vele járó 15 millió forint jutalmat vehette át Budapesten. A téli ünnepek elmúltával kerestem fel, hogy beszéljünk az életéről, sikereiről és a nehézségekről.

– Egy csoportba jártunk szolfézsra gyerekkorunkban, pedig akkor is a Berettyó túloldalán laktatok, és te hegedülni tanultál…

– Igazából ez nem is nekem volt fontos, hanem édesanyámnak. Ha jó volt az idő, kerékpárral mentem. Meg is kopott a hegedűtok, ahogy a kormányhoz fogtam. De már akkor sem a zene volt a legfontosabb az életemben. A berettyószentmártoni iskola igazgatója, Szőke Imréné rajz szakos volt, és szívesen jártam a szakkörébe. Édesanyám pedig a téeszirodán vett egy Siskin és A Louvre képtára című albumot. Ezeket a könyveket nagyon sokat forgattam. Megfogtak Manet, Monet, Renoir és a többiek alkotásai. Ez is segített abban, hogy vonzódásom a képzőművészethez a gimnáziumban is megmaradt. A gimnáziumi szakkörön túl Kárpáti Gusztáv festőművésszel való megismerkedésem újabb lökést adott ebbe az irányba. Az ő segítségével jutottam el Telkibányára egy alkotótáborba, ahol összehozott a sors a kazincbarcikai Mezei Istvánnal. A mesterem lett, az életem részévé tette a grafikát. Aztán jött a főiskola, Horváth János tanár úrral. Szinte minden területen voltak olyan meghatározó találkozásaim, amelyek segítettek abban, hogy nagyobb rálátásom legyen a világra.

– Sokáig állami iskolában kerested a kenyeredet rajz tanításával…

– A pedagógiai pályámat igazából a gyerekeink születése után kezdtem el Berettyóújfaluban. A Toldi Miklós Általános Iskola ének tagozata mellett elkezdtük az emelt szintű rajzoktatást. Kapcsolatba kerültem Vekerdy Tamás csapatával is. Az országosan ismert szakember behúzott egy olyan körbe, ami számomra módszertanilag nagy előrelépést jelentett. Aztán igazgatóváltás történt, és ez mindent meghatározott. De a rosszat elszenvedni egy munkahelyen, az is építi az embert… Két évig halogattam a döntést a váltásról. Nem voltak vezetői ambícióim, de éreztem a saját bőrömön, hogy mi az, amit nem tehet meg egy vezető a beosztottjával. A debreceni Medgyessy gimnáziumba felkértek óraadónak, mert akkor tervezték ott a képzőművészeti vonalon az OKJ-s (Országos Szakképzési Jegyzék – szerk. megj.) szakképzést elindítani. Azért, hogy a középiskolában is taníthassak, egyetemi végzettségre volt szükségem, ezért beiratkoztam a képzőművészeti egyetem vizuális kommunikáció – környezetkultúra szakára. Aztán két esztendeig tanítottam Debrecenben főállásban. Közben Gombos Jánosné iskolaigazgató segített, hogy a József Attila Általános Iskola épületéhez kapcsolódva létrehozzak egy alapítványi fenntartású művészeti iskolát. Ő nagyon sokat segített az indulásban. Az ő segítségével sajátítottam el azt a tudást, hogy alapító okirat, pedagógiai program kell, hogyan kell egy költségvetést megtervezni. 1999-ben hoztuk létre az alapítványt és 2000-ben az iskolát. Voltak tanítványaink a környező településekről is, de csak a jobb módúak, akiket be tudtak hozni kocsival. 2001-ben Körösszakál lett az Újfalun kívüli első telephelyünk. Kilencven gyerekkel kezdtük el itt a munkát, a zömük hátrányos helyzetű volt. A gyerekmunkákkal rövid idő alatt hihetetlen eredményeket értünk el, és nemcsak Magyarországon, nemcsak Európában, hanem szerte a világban is. Aztán sorra jöttek a kérések, hogy menjünk Komádiba, Apátiba, Biharkeresztesre, Toldra, Homorogra és más településekre is, de már nem akarunk nagyobbak lenni. Azt gondolom, hogy ezen a hat településen öt-hatszáz gyerekkel még átlátható a munka. Tapasztalatainkat megosztottuk a határon túli magyar pedagógusokkal is, így Tunyogi Katalin segítségével Nagyváradon is megismerték módszereinket, és egy ideje Székelyhídon is körvonalazódik egyfajta együttműködés.

– Bayer Zsolt szerint „a pápa egy decens vénember, aki teljesen alkalmatlan a pápai poszt betöltésére vagy gazember”. Te milyen benyomásokat szereztél a Vatikánban?

– Én nem vagyok vallásos. Az oktatási szegregáció miatt minden létező fórumon felemelem a szavam, akkor is, ha ezt az egyházi iskolák gerjesztik. A fejlesztő, segítő tevékenységben, amit az alapítványunk is végez, együttműködünk minden egyházzal. A pannonhalmi bencésekhez Hencidáról vittünk egy gyereket, aki a több éven át tartó együttműködésünknek köszönhetően sikeresen leérettségizett, és azóta Párizsban tanul, de rendszeresen kapunk adományt a Református Szeretetszolgálattól is. Tagja voltam az Emberi Erőforrások Minisztériuma Antiszegregációs Kerekasztalának, de kiléptem, majd egy helyi deszegregációs célú együttműködést kezdeményeztem – egyelőre kevés sikerrel – ezekre a problémákra. Az egyházi próbálkozás része volt, hogy 2017-ben sikerült részt vennünk egy pápai audiencián, ahol a gyerekekkel az első sorban állhattunk. Átadtunk neki egy szép gyerekrajzot és egy levelet is, amelyben vázoltam az egyházak ellentmondásos szerepét a legszegényebbek oktatásával kapcsolatban. Számunkra ez nagy találkozás volt egy rendkívül karizmatikus emberrel. Később a vatikáni rádió is készített velünk egy beszélgetést, ez nagyon sok emberhez eljutott.

– A könyvekkel hogy kerültél kapcsolatba?

– Kezdetben elég volt számomra a grafika, de aztán megtalált a könyv is. Amikor Bényei József megkeresett, hogy készítsünk a gyermekverseihez rajzokat a tanítványaimmal, örömmel mondtam igent. Ebből a kapcsolatból életre szóló barátság lett, sajnálom, hogy már őt is elveszítettük. Az írás egyfajta ventilálás lett számomra. Szekszárdi Júlia ösztönzésére kezdtem egy esélyegyenlőségi naplót írni tíz évvel ezelőtt. Erre figyelt fel az FN főszerkesztője, és keresett meg Balla István újságíró blogírásra buzdítva. Aztán más lett a tulajdonos, és populárisabb irányt vett a lap. Akkor úgy gondoltam, hogy nem lesz itt jó helyen a Nyomorszéle blog. Több ajánlat is érkezett, végül a HVG-ben kapott helyet, azóta is itt olvasható, népszerű a blog. Ebből aztán könyv is lett a Tea Kiadó gondozásában Láthatatlan Magyarország címmel.

– Nehézségek és örömök is értek az elmúlt években…

– Az alapítványnak mindig is vannak, voltak nehézségei, de két alkalommal krízishelyzetbe került. Először, amikor úgy tűnt, hogy megszűnik a kiegészítő állami támogatás, a működésünk forgott veszélyben. A Fidesz-kormány új pályázati rendszerébe először nem fértünk bele, de segített a nyilvánosság, és mi is kaphattunk támogatást, amit azóta is minden évben meghosszabbítanak. A másik a bankcsőd volt. Nekünk csak egy számlánk volt, és így minden forrásunk megszűnt egyik napról a másikra, de sokan segítettek, hogy talpra álljunk. Néha a legváratlanabb helyről érkezik segítség… 2016-ban, mikor Oplatka András Prima Primissima díjas lett, a jutalmát két alapítványnak ajánlotta fel, és az egyik az Igazgyöngy volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy én is megkapom ezt az elismerést. Az idén Oplatka az elsők között gratulált nekem, és elismerését fejezte ki, hogy megkaptam a szakmai előterjesztést, és külön örült, hogy a közönség is engem választott. Ezt az elismerést az alapítványban végzett munkámért kaptam, ezért úgy gondolom, hogy az erre kapott pénzt is erre kell fordítanom.