Egyhetes barangolás a franciák földjén

Április végén a Loire-völgyi kastélyok meglátogatására kerekedett fel a székelyhídi társaság, de ezeknél sokkal többet láttunk. Felkerestük a chartres-i katedrálist és a La Manche-csatorna több mint csodálatos árapályszigetét, a Mont-Saint-Michele-t (Szent Mihály-hegy) is. Hosszú volt az utunk, nem is könnyű, hiszen a több mint 4500 kilométert oda-vissza autóbusszal tettük meg. Egy miskolci utazási iroda alkalmazottai ezúttal is mindvégig figyelmesen gondoskodtak arról, hogy minden kiránduló jól érezze magát. Csak a legnagyobb elismeréssel tudok szólni az alaposan felkészült, jól tájékozott, szakmailag képzett Novák Ágnes idegenvezetőről és két sofőrünkről, Orosz Csabáról és Jobbágy Gáborról, akik igazi mesterei a gépkocsivezetésnek, de szükség esetén a turistáknak is a segítségükre is siettek.

Székelyhídról április 25-én éjfél előtt indultunk el, a román–magyar határt Érmihályfalvánál léptük át. A határrendészek, miután személyi igazolványunkat összegyűjtötték, mindenkit leszállítottak a buszról, s csak egyenkénti alapos megfigyelés után kaptuk vissza iratainkat. Ilyenkor mindig arra gondolok, vajon mikor jön már el az az idő, amikor megállás nélkül hajthatunk át az országhatáron.

A Chartres-i katedrális

Tizennyolc órás buszozásunk kezdetén Debrecen határától autópályán gurultunk, áthaladtunk a gyönyörűen kivilágított Budapesten, láthattuk a Hősök terét, a budai várat, majd Ausztrián és Németországon keresztül érkeztünk meg Strasbourg külvárosába, ahol az első éjszakát töltöttük, egy turisták számára kiépített szállodalánc, a Premier Classe egyik vendéglátóhelyén.

Első úti célunkról, a Párizstól mintegy nyolcvan kilométerre fekvő kisváros, Chartres gótikus katedrálisáról már útközben sokat megtudtunk Novák Ágnestől. Azt is például, hogy a párizsi Notre-Dame után ezt tartották Franciaország második legjelentősebb katedrálisának, de amióta a párizsi a tűz martaléka lett, ez számít az első számú római katolikus székesegyháznak. A gótikus építészetnek ez a kiemelkedő alkotása, első francia műemlékként, 1979-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára. Szinte teljes egészében megőrizte XIII. századi, eredeti állapotát. A 25 év alatt épült, 130 méter hosszú templom két tornya nem egyforma. A 103 méter magas déli az 1140-es évekből való, a másik fél évszázaddal későbbi.

Hosszan elidőztünk a székesegyházban, megcsodáltuk a kőfaragásokat, a festett ablakokat – az eredeti 176-ból 140 maradt épségben, összesen 2500 négyzetméternyi felületen. Valamennyi időnk arra is jutott, hogy szétnézzünk a városban: monumentális építészeti alkotásokban gyönyörködhettünk.

Mont-Saint-Michel (Szent Mihály-hegy)

Kirándulásunk harmadik napján újabb hosszú út várt ránk, hiszen a strasbourgi szállásunktól mintegy 850 kilométerre fekvő Mont-Saint-Michel szigetet kerestük fel. Az élmény mindenért kárpótolt. Fotókról már ismertük a kimagasló sziklaszirten álló apátságot, de amikor megközelítettük, akkor úgy éreztük: ez nem igaz, ezt emberi kéz nem tudta megalkotni.

Mont-Saint-Michel egy körülbelül 300 hektáros gránitsziget Franciaország normandiai partjaitól 1 kilométerre, itt épült Szent Mihály arkangyal tiszteletére a kolostor első temploma 709-ben. Főszezonban naponta húszezer turista zarándokol el ide. A szigeten egy utca van, ezen fel lehet jutni az apátság legmagasabb pontjára. Amikor idegenvezetőnk jelezte, hogy kb. 300 lépcsőfokot kell megmásznunk, kicsit megijedtem, de gond nélkül elértük célunkat.

A sziklát tenger vette körül, de apály idején szárazon lehetett megközelíteni a kolostort. 1877-ben töltést építettek a szigetig, 2015-ben pedig a töltést megszüntetve hidat építettek, hogy dagálykor a szigetet ismét tenger vegye körül. Jó megoldás, hogy gépjárművel nem lehet behajtani a szigetre: a parti parkolóból szinte percenként indul turistabusz, az viszi át a hídon a látogatókat. A buszok mindkét végén van kormány, így nem kell megfordulniuk.

A sziget történetéről tájékozódva azt találtam, hogy a X. században bencés szerzetesek leltek itt otthonra. Az általuk készített kódexek voltak a középkor legszebb könyvei. Az apátság több mint 700 kódexéből csak 200 élte túl a történelem viharait. Ezt a Szent Mihályhoz intézett imát ugyancsak a sziget történetének kutatásakor találtam: „Szent Mihály főangyal, szeretnék igazi tisztelőid közé tartozni, azért őrző, védő oltalmad alá helyezem magamat, munkámat, családomat, barátaimat”. A XI. század elején II. Fülöp francia király kolostort emeltetett a sziget északi részén. Úgy tartják, rövidesen a szentélyben csoda történt: egy vak fiú visszanyerte látását. A francia forradalom idején a szerzetesi közösség felbomlott, Napóleon pedig börtönként használta a kolostort, s börtön is maradt 1863-ig. Tíz évvel később műemléknek nyilvánították, és újabb száz év múltán az UNESCO világörökség részévé vált.

Körülbelül 80 állandó lakosa van a szigetnek, a szikla alján kialakított szűk sikátorokban lakóházak és boltok sorakoznak. Mi is bepillantottunk egy-két üzletecskébe, képeslapokat, emléktárgyakat vásároltunk. Érkezésünkkor apály volt, de az Atlanti-óceán felől nagyon erős szél fújt. Amikor a monostor legmagasabb pontján készítettünk fotót, nehéz volt megállni az erős szélben. Távozóban szinte mindenki még egyszer visszatekintett a Szent Mihály-hegyre, a látvány örök emlék marad számunkra.

Loire-menti kastélyok

Miután elhagytuk a szigetet, mintegy 250 kilométert utaztunk a következő szállásunkig. A Loire-völgyi, ugyancsak Premier Classe szállodában három éjszakát töltöttünk, s mindennap innen indultunk „felfedező” utunkra. A kastélyok felé utazva kisebb-nagyobb településeken haladtunk át, megcsodálhattuk a szép tájat, a rendben tartott mezőgazdasági területeket, egy dolgon viszont csodálkoztunk: csak ritkán láttunk járókelőket az utcán, embereket a földeken. Nem először jártam Franciaországban, ezt a jelenséget máskor is tapasztaltam.

Elsőként a Chambord-i királyi kastélyt kerestük fel, látványa már messziről lenyűgöző. A bent elénk táruló luxus, a sok remek festmény a falon több mint csodálatos – soha nem volt alkalmam hasonlót látni. A bútorzat legnagyobb része nem eredeti – legalábbis ez hangzott el az ismertetőn. A trónterembe is bementünk, sokan fotózkodtak a királyi trónon ülve.

A chambord-i a Loire-völgy legnagyobb kastélya, alig kétórás autóútra Párizstól délre; 1981 óta az UNESCO világörökség része. Évente mintegy 700 ezer látogató keresi fel; ottjártunkkor több csoporttal is találkoztunk, köztük japánokkal. A XVI. század első felében, 28 éven át épült, a reneszánsz és a középkori francia építészeti stílust ötvözi. Azt feltételezik, hogy kettős csigalépcsőjét és öntözőrendszerét Leonardo da Vinci tervezte.

Chambord után a Chenonceau-i vízi kastélyt kerestük fel, ezt a reneszánsz építészet egyik csodájának tartják. Hat hölgy kastélyának is szokták nevezni, mivel hat nő hatott történetére és építészetére. Az első az építtető, Catherine Briçonnet. A férje, Thomas Bohier rangos állami tisztségviselő 1512-ben lett a terület tulajdonosa, és az építkezést a feleségére bízta. A nő lebontatta az itt álló régi erődítést, és egy malom helyére, a Cher folyó szigetecskéjére építtette a kétszintes kastélyt. Haláluk után Chenonceau királyi birtok lett, majd II. Henrik Diane de Poitiers kegyencnőnek adta. Ő hidat építtetett a folyó fölött, és pompás kertet alakíttatott ki a kastély bejárata előtt. Amikor Henrik meghalt, felesége, Medici Katalin azonnal elkobozta a birtokot, aztán ő emeltetett a hídra egy kétszintes galériát, és a másik oldalon új kertet alakított ki. A negyedik nő a kastély történetében III. Henrik özvegye, Louise de Lorraine volt, ő ide vonult vissza élete végéig gyászolni. A kastély a XVIII. században Dupin tábornok tulajdonába került. Az ő nejét tartják a kastély ötödik hölgyének, ugyanis a kor számos jelentős művésze megfordult nála. A hatodik hölgy, Madame Pelouze 1864-ben vette meg az ingatlant, és sok pénzből rendbe hozatta. Most is magántulajdonban van a kastély, de látogatható; berendezése korhű.

Az eddig látott kastélyok közül talán ez volt a legérdekesebb; bútorzata csodálatos, kertje ma is gondozott, szebbnél szebb virágok tarkítják. Megcsodáltuk azt a rendkívüli mestermunkát, amellyel a vizesárok feletti hidakat készítették, visszapillantottunk a csodálatos kastélyra, a Marques-toronyra, és folytattuk utunkat a következő állomásunkra, Amboise-ba.

Leonardo da Vinci sírhelye

Az Amboise-i kastély középkori erőd volt, melyet VII. Károly vett birtokba a településnek nevet adó grófi családtól, és VIII. Károly, majd I. Ferenc uralkodásának ideje alatt építették át uralkodói rezidenciává. A Loire két partján fekvő város, pontosabban annak vára az Anjouk székhelye lett. I. Ferenc egy mechanikus oroszlánszobor megépítésére Franciaországba kérette Leonardo da Vincit, s a Château d’Amboise-ba költöztette. Bár az alkotás nem készült el, a polihisztor ott maradt haláláig. Sírhelye a kastéllyal szemben álló Saint-Hubert-kápolnában található. A kiemelkedő reneszánsz művész szobra a kastély udvarán áll.

A Blois-i királyi kastély

Kirándulásunk utolsó állomásaként kerestük fel Blois városát. A mintegy 45 ezer lakosú, ugyancsak a Loire folyó mentén fekvő település a Franciaország kulturális és történelmi városa címet viseli. A korábbi látnivalóink mind településen kívül, természeti környezetben találhatók, a Blois-i királyi kastély viszont a városban áll, szűk utcákon közelíthető meg. Ez a kastély is I. Ferenc francia király nevéhez fűződik. Trónra lépése után, 1515-ben családjával átköltözött Amboise-ból Blois-ba, és 1516-ban elrendelte egy reneszánsz szárny építését.

A kastélylátogatás után egy másik érdekességet is alkalmunk volt látni. A királyi kastéllyal szemben található ugyanis a Mágia Háza vagy a Varázslatok Háza, ennek a többszintes épületnek néhány ablaka minden órában kinyílik, és mechanikus sárkányok dugják ki rajta a fejüket, ide-oda forgatva, füstöt is eregetve, majd néhány perc múlva visszahúzódnak. Az attrakciót általában minden kastélylátogató megtekinti, így tettünk mi is.

Elbúcsúztunk körutunk utolsó helyszínétől, indultunk a francia–német határ menti szállodába, ahol kirándulásunk utolsó éjszakáját töltöttük, majd Németország, Ausztria és Magyarország kiváló útjain haladva érkeztünk meg a Nyírábrány–Érmihályfalva határátkelőhöz. Ezúttal gyors személyazonossági vizsgálat után tértünk vissza Székelyhídra. Azt hiszem, valamennyi kiránduló nevében megköszönhetem az életre szóló élményt a szervezőknek.