Őstermelő etnográfus, aki zenél, és bort iszik

„A Heit Családi Birtok Bihardiószeg és Létavértes településein kapcsolódik össze, ahol két ősi kultúra találkozik egymással: a szőlőé és a tormáé – hozza össze a berettyóújfalui művészeti fesztivál idei három fő motívumát a rendezvény beharangozója. – Ezen az estén ehhez társul a zene (…) Heit Lóri zenekarának ötlete 2016 adventjében fogant, amikor régi muzsikustársak és fiatal szerelmesek gondoltak egy nagyot, és nem csak megálmodták a muzsikus együttlét lehetőségét, hanem ki is vitték azt a nagyvilág borgőzös népzenei porondjára.”

– Nagyváradon érettségiztem, s egy gimnáziumi osztálykirándulás egyik állomásaként megfordultunk Debrecenben, és eljutottunk az egyetemre is. Egy esztendő múlva már a néprajz szakon voltam. Itt ismertem meg a feleségemet is. Az egyetemet elvégezve összepakoltuk az albérletet, és Létavértesen vettünk házat, Szilvi szülővárosában. Onnan egy ugrás az én falum, Bihardiószeg, ahol felcseperedtem. A két településen állandóan jelen vagyunk azóta is. Egyedüli gyerekként kutya kötelességemnek éreztem, hogy továbbvigyem a szőlőművelést, borkészítést. Egy cseppnyi szerelem, egy pohárnyi öröklét. Jól hangzik, de ez azért sokkal nagyobb kihívás volt számomra. Akkora terveink voltak, hogy az aranyhal azt mondta volna: inkább dobjuk vissza, mert ezt lehetetlen teljesíteni.

– Hogyan kezdődött a közös élet Létavértesen?

– Pedagógusként helyezkedtünk el. Délután a napköziben tevékenykedtem, délelőtt pedig etnográfusi végzettségemhez közelálló hon- és népismeretet tanítottam az általános iskolában. Délután romák voltak a tanítványaim, nagyon sokat zenéltem nekik. A prímásnak és a brácsásnak négy-öt hanggal előre kell gondolkoznia, hogy mi is következik. Ennek a képességnek a fejlesztésére nagyon jó a römi és a sakk, ezeket nagyon élvezték a gyerekek. De úgy éreztem, minden héten a nulláról kell újrakezdeni mindent. Négy-öt év elteltével – amikor már benne voltunk a tormában és a szőlőben – arra gondoltam, nem biztos, hogy a Jóisten nekem ezt kínálta fel örök pályafutásul. Amikor Boriska lányom megszületett – élve a törvény adta lehetőséggel –, elmentem szülési szabadságra. Létavértesen azzal ugratnak, hogy azért születnek csak lányaim, mert mindig királyleánykát iszom. Van, aki hozzáteszi: ihatnál már egy kis juhfarkat is!

– A zene mindig fontos volt az életében?

– Magyarországon először a Sugalló zenekarban muzsikáltam, a helyemet Szabó Balázs barátomtól örököltem, ő popsztár lett. Ezután alapítottuk meg a Bakator zenekart, ez azóta is létezik, ők „folksztárok” lettek. Aztán inkább csak gazdálkodtam, de olyan jó emberekkel hozott össze a sors, hogy mégiscsak muzsikálni támadt kedvünk, és ahogy a torma és a bor, az együttes is erre a különös sváb hangzású névre hallgat: Heit Lóri és zenekara. Tagjai: jómagam – hegedű, ének; Balogh Adrienn – ének; Molnár Endre – harmonika; Erményi István – brácsa; Erményi Tamás – nagybőgő. Újfaluba különböző tájegységekről hoztunk dalokat: Kalotaszegről, a Jászságból, a Felvidékről, és természetesen mindig van egy kis hazai is. Úgy szeretnénk tolmácsolni ezeket a dalokat, hogy ne csak mi élvezzük, hanem a hallgatóságnak is öröme teljék benne.

– Nemcsak zenészként, etnográfusként is neve van Biharországban, sokan mint bortermelőt ismerik.

– Az egykor borház nélküli pincét az érmelléki Bihardiószegen 1981 augusztusában vásárolta meg a család, két év múlva emeltettünk elé egy présházból és tanyaszobából álló épületet, azt 2016 őszén vendéglátásra is alkalmas borterasszá alakítottunk át. Fél hektár szőlőket vettünk ki a dzsumbujból, és telepítettük vissza a régi szőlőfajtákat, mint például a bakatort. Mindezt úgy, hogy nem kaptunk egy eurót sem Brüsszeltől, sem Budapesttől, sem Bukaresttől. A természet az igazi templomunk, ahol elkezdődik a borkészítés az immár 3,5 hektár területen. Nem gyomirtózunk, nem műtrágyázunk, nem használunk felszívódó vegyszereket. Van, aki ezt „biodinamikus gazdálkodásnak” tartja, de mi csak úgy nevezzük: hagyományos.

– Milyen a bortermelő élete?

– Néha nagyokat káromkodunk, és rángatjuk a lábát a Jóistennek, de ha már elvállaltuk, akkor végig kell csinálni. Szőlő, must és bor, mi így csináljuk – remélem, nem mondtam vele újat. Nincs fajtaélesztő, nincs irányítás, nincs technológia. A magyarországi törvények szerint 3000-féle adalékanyag használható a borkészítéshez; mi nem használunk egyet sem. Az egyetlen technológia a pincénkben a borszivattyú, hogy ne kelljen annyit vödrözni, mint legénykoromban, így több idő jut a zenélésre is. Van egy bogyózó, daráló is, amivel kikocsányoljuk a szőlőt, és már csak a cefre érkezik a pincébe. Hideg szüret, hajnali szüret ősszel, 11-re be van fejezve minden. A pincében egy napot ázik a szőlő a héján, visszahűl, és lassú, hideg erjedés kezdődik. Nincs kénezés a nyílt kádon erjesztéskor. Egy régi, 500 literes, hidraulikus géppel préselünk, a mustot pedig tartályban ülepítjük. Ha kierjedt, onnan megy a hordókba.

– A bakator szőlő a szíve csücske…

– A bakator 150 évvel ezelőtt kiemelkedő szőlőfajtája volt Zichy gróf birtokának. Az Érmellék édes gyermekének is nevezték, mások ellene voltak. Társnövényekre van szüksége beporzáskor ennek a fajtának, és ez nagy szakértelmet kíván. A mi esetünkben a fehér járdovány és a vállas erdei a porzó. Édesapám csak annyit hallott a régiektől, hogy „Bakar terem, ha akar”. 2011-ben kezdtem el a bakator felkutatását. Senki sem hitt benne, még azok az avasújvárosi gazdák sem, akiktől 120 éves tőkéről gyűjtöttem be szaporítóanyagot, és ezt leoltatva egy esztendő múltán az Érmelléken a gyökeres oltványokat szaporítottuk vissza. Tavaly Debrecen és Nagyvárad támogatásával 18 000 bakatoroltványt osztottunk szét a gazdáknak – ingyen – azzal a kéréssel, hogy parcellába, egy dűlőbe ültessék, és fajtiszta bort készítsenek belőle. A többi már a lelkiismeretükre van bízva.

– A torma is meghatározó lett az életükben…

– A környéken 1200 hektáron termesztenek tormát. Megélhetés és keresetkiegészítés. 2009-ben mi is beültettünk egynegyed hektárt. Az első évben az élet mindent kipróbált rajtunk, ami a tormatermesztéssel kapcsolatos: rossz dugványozó anyag, hitvány napszámos, későn szántottunk, rosszkor ültettünk. Aztán belejöttünk, jól is kerestünk, de nem sokáig. 2012-ben olyan alacsony volt a felvásárlási ára, hogy vétek lett volna eladni. Mondta a feleségem, reszeljük le, mert az édesapám olyan jó tormát készít. Nekigyürkőztünk, és elkezdtünk kísérletezni. Rózsa Péterrel akkor még jó cimboraságban voltam, a felesége sokat segített. Számos kérdés merült fel: milyen üvegbe töltsük, mennyiért kéne adni? A garázsunkat átalakítottuk EU-konform tormafeldolgozó kisüzemmé. Ötféle termékünk van, ipari méretű darálókat vettünk, mert kézzel ekkora mennyiséget már nem győznénk. Nem használunk tartósítószert a tormánál sem.

– Elégedettnek tartja magát?

– Nagyon gyarló az ember. Azt hiszi, hogy mindig meleg víz fog folyni a csapból, ha megnyitja, és ivóvízzel öblíti le a WC-t. Kovács nagyapám mindig azt mondta, hogy a pocséklás a legnagyobb hazaárulás. Arra ösztönzött, hogy becsüljem meg azt, amim van, és ha tehetem, alkossak újat. Én pedig igyekszem ezt a nagyapai útmutatást megfogadni. Lehet, ha újrakezdeném az életem, nem tanulnék, hanem választanék valami jó szakmát magamnak. Az asztalos Létavértesről jár át Bihardiószegre. Annyi munkája van, hogy alig győzi, de utána nincs, aki kézbe fogja a gyalut… Kádár Gyula bácsi még meg tudja építeni a boltívet is a pincében, de ha ő nem lesz, ki fog itt házat építeni? Én nem a szakmámban helyezkedtem el, a bortermelést választottam, tormázok, és egy kicsit a magam és a mások örömére zenélek is. Ha az Isten adna még 40 jó gazdasági évet, biztos elégedett lennék!