https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=1545
Szerző: Szilágyi Aladár
Település: Nagyvárad
Rovat: História
2019.11.26

Egy kiváló erdélyi polgár a XVII. századból (2.)

Ifj. Váradi Miklós kereskedő, kolozsvári főbíró

Pályafutása egybeesett a Fejedelemség fénykorával. Bethlen Gábor, majd a Rákócziak országlása idején Erdély egyik legvagyonosabb, legtekintélyesebb „árus embere”, mecénásként is jeleskedő, diplomáciai küldetéseket is vállaló férfiú volt.

Váradi Miklós unokája, Erdély kancellárja, a jeles memoárszerző, Bethlen Miklós így foglalta össze Élete leírása magától című emlékiratában az általa igen sokra becsült nagyatyjára vonatkozó tudnivalókat: „Édesanyám volt Váradi Borbára, Kolosvári Váradi Miklós leánya, mely Váradi Miklós volt még más Váradi Miklósnak fia, aki Váradról elbujdosott volt, mikor in anno [1598] Váradot a török vítta, s jött volt Kolosvárra, és ott házat vévén magának, Váradra vissza nem ment; hihető, ott nem volt annyija, amiért visszavágyott volna. Nemesemberségét sem állíthatom, mert az armálisokat, akit láttam, úgy jut eszembe, a második Váradi Miklós nevére szólót, Bethlen Gábortól adatott, én bizony nem tudom, hová lett. A nagyatyám, noha mind nagytól, kicsinytől generosus titulussal illettetett, de magát kolosvári városi embernek tartotta, és kereskedő ember volt, és minthogy abban az üdőben Kolosvár volt az erdélyi főemporium, erdélyi Bécs, kincses Kolosvár nevet viselt, görögnek, örménynek alig hallatott híre is, azért Kolosvár igen floreált, és ott Váradi Miklós mind értéke, mind értelmére nézve első ember volt. A bíróságot is háromszor viselte, mely abban az üdőben, mint olyan virágzó városnak (melyhez hasonló kerített magyar város nem volt) bírósága, fejedelmek és mindenek előtt nagy becsületben volt. Annak felette ez a Váradi Miklós Bethlen Gábornak factora volt, sok maga szükségére való kereskedéseket (mert viasszal, mézzel, ökörrel a fejedelem is kereskedett) mind Bécsben, Velencében, Braszlóban ő igazgatta. Titkos követségeket is jártatott véle Velencébe és a német protestáns potentatorokhoz. Mind ezek felett való Istennek kegyelme ez is, hogy Kolosvár egészen unitaria város volt, s az az első Váradi Miklós vitte bé először a reformata religiót Kolosvárra, annak a házának a kapuja közi volt a legelső reformatum templom Kolosvárott, onnat vitte osztán az Isten elébb. A Bethlen Gábortól az ecclesiának és kollégiumnak hagyatott 76,000 forintoknak is, Gelei István akkori református püspök akaratjából, kurátora volt sokáig, az ecclesiának nagy hasznára.”

A muzsikustoborzó

Ifj. Váradi Miklós a rendszeres bécsi, velencei, lengyelföldi stb. kereskedelmi portyái, diplomáciai megbízatásai mellett számos egyéb vállalkozásban és közéleti tevékenységben is részt vett. Ahogy növekedett a vagyona, gyarapodtak a házai, a birtokai, felelős kolozsvári polgárként egyre többet áldozott a közjóra: a kollégium megszervezése, a csupa rom Farkas utcai templom felújítása, berendezése mind-mind az ő kurátori felügyelete alatt zajlott.

Míg apja, idősb Váradi Miklós Váradról menekültében „becsempészte” Kolozsvár unitárius erősségébe a kálvinista hitet, ő a Farkas utcai templomban alakította ki a reformáció fellegvárát. Minden alapító atyának saját, névre szóló, díszesen faragott ülőalkalmatosság dukált. Az ő karosszékének hátlapján csak ennyi olvasható: „Ez a Bíró uramé.” Mivel a templom újraszentelésekor ő volt Kolozsvár egyetlen református tanácsbírája, nem kétséges, hogy kit illetett meg az az ülőhely…

1620-ból fennmaradt egy szerződés, amely szerint betársult egy unitárius főember, Filstich Lőrinc királybíró bányászati vállalkozásába is. A nevezetes ötvösmesterrel, Dávid Ferenc fő világi munkatársával összefogva sikeresen fáradoztak Erdély romos fiskusi bányáinak rendbehozatalán.

Ifj. Váradi Miklós egyik legérdekesebb megbízatása az volt, hogy nemcsak árucikkeket, hanem olasz, francia, cseh, lengyel, de főleg német zenészeket, énekeseket is „beszerzett” a fejedelmi udvar számára. 1625-ben ő működött közre Johannes Thesseliusnak, a fejedelem udvari kapellmeisterének Erdélybe hozatalában is. A személyére vonatkozó első erdélyi utalás egy 1625. szeptember 12. táján keletkezett udvari elszámolásban található. E szerint „Kolosváratt lakó Váradi Miklós vett Bécsben egy hintót 78 tallérért, amin Thesseliust Erdélybe hozta, valamint Tesselius capellae magister instrumentumok vételére és muzsikosok szükségére költött el 160 [tallért]”.

Thesselius nem csak jelen volt a fejedelem kassai esküvőjén, hanem ott az igen nagyra felduzzasztott udvari együttest is ő vezette. A közreműködő muzsikusokról jó képet ad az 1626. március 20–23. közötti kolozsvári számadás, amely egy kapelomaistert, öt német, négy lengyel, öt magyar és meghatározatlan számú olasz „musikasokat” (énekeset), továbbá „orgonásokat”, illetve tizenkét trombitást, hat lengyel sípost, egy rézdobost és végül tíz gyalogdobost említ. A zenészek nyilvánvalóan azután távoztak az udvartól, hogy közreműködtek a kassai esküvőn, valamint az azt követő országjárás alatt az udvar fényének emelésében.

„Szép tudományú, mértékletes életű”

Rákóczi György 1645. március 22-én fiához intézett levele szerint Váradi engedély nélkül nemesfémet vitt ki az országból, ami főbenjáró véteknek számított, és szabadságát 3000 tallérral kellett megváltania. Fia válaszlevelében már 4000 forintot meghaladó összegről esett szó. Az ügy közelebbi részletei nem ismertek. A történtek ellenére Váradi 1647-ben, a Farkas utcai református templom átadásán a város és a református egyházközség tekintélyes polgáraként vett részt.

Ahogy a reformátusok I. Rákóczi György kívánságának megfelelően teret nyertek a kolozsvári közigazgatásban, 1639-ben Váradi is a „száz férfiak” közé került. 1644-ben, illetve később még két alkalommal, például 1656-ban lett főbíró, de közben számtalanszor: 1641-ben, 1647-ben, 1651 folyamán, az 1653-as évben, valamint 1655-ben számvevőnek és vonásigazítónak is megválasztották. 1641-ben adószedő volt, 1657-től pedig vélhetően 1659-ben bekövetkezett haláláig viselte a divisori, vagyis osztóbírói tisztséget, s ezekben a saját kereskedelmi ismereteinek minden bizonnyal nagy hasznát vette.

A Kolozsvári Református Egyházközség főpatrónusaként, 1652-től főkurátoraként a református kollégium 1654-ben elkezdett építkezésénél ő felügyelte a beruházást, és őt terhelte az 1655. április 3-i tűzvész után az egyházi épületek helyreállításának megszervezése is. Emellett gondoskodnia kellett az anyagi veszteségeket szenvedett lelkészekről és egyházi alkalmazottakról, illetve az elhelyezés nélkül maradt diákokról is.

Unokája, Bethlen Miklós, így fejezte be a róla írt emlékezését: „Élt hetven esztendőt, holt meg, már én tizenhét esztendős lévén akkor, az én szemem előtt Kolosvárott vízi betegségben; szép tudományú, mértékletes életű, bornemissza ember volt. Az Isten szép értékkel is áldotta volt meg, de bizony sok irigységet, üldözést, keresztviselést is szenvedett.”

Szilágyi Aladár összeállítása