https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=1567
Szerző: Molnár Judit
Település: Nagyvárad
Rovat: Sport
2019.12.02

A szelíd lázadás ütemére

Felharsan a zene, a csapat megmozdul, énekelnek, kiabálnak, csodálatos módon összetartja őket a ritmus. A hip-hop világába nyertünk betekintést VÉSZI RENÁTA koreográfus, nemzetközi versenybíró jóvoltából.

Aki nem tudja, mi történik, azt gondolhatja, hogy ezek a lázadó fiatalok így együtt, zenére, felturbózott mozgásban megindulnak, és elsodornak mindent és mindenkit, ami/aki az útjukba kerül. Mert lázadók és valami mást, valami újat akarnak. Igen, de nem öncélú, pusztító kedvű lázadásból. Hanem mert fiatalok, akik úgy érzik, ez a túl hangos, túl agresszív zene az övék, a boldogságukat fejezi ki, és együtt, egy ütemre kiálthatják ki szerte a világnak. Ez a hip-hop, a tiltakozás, az ellenvélemény társastánca, legalábbis szerintem, aki egyáltalán nem értek hozzá, s eszem ágában sincs beletanulni, de azért kíváncsi vagyok, milyen életérzés rejlik e mögött a felkavaró mozdulatsor mögött. Vészi Renáta, a hip-hop váradi nagyasszonya felelt azokra a kérdéseimre, melyek igyekeznek felfejteni, milyen utakon lehet eljutni eddig a közös lázadásnak tűnő táncig.

– Vagyis kezdjük az elején? Jó. Számomra mindig is jelen volt a tánc, középiskolásként már részt vettem a modern táncok versenyén. Talán 2004-2005-ben történhetett, hogy világszinten berobbant a hip-hop. Mi, az M&Q csapatban táncolók előbb a tévéből, videoklipekből lestük el a mozdulatokat, s majd csak azután kezdett foglalkozni velünk Váradon is Cosma Levi koreográfus, aki most is tanít, az egész országban. Sok embernek talán manapság is furcsa ez a tánc, mivel elsőre agresszívnak, támadónak tűnnek a mozdulatok, holott közülük sok a már régebben is divatos utcai táncokból került át. Amerikai filmekben gyakran látni ezeket, itt nálunk nem. Amikor elkezdtük Váradon a hip-hopot, modern, illetve sporttáncnak számított, a lázadás szellemét hordozó táncnak. Az első versenyszerű fesztivál, a Nymphea Dance megrendezése a nagyváradi Ifjúsági Ház akkori igazgatójának, Gabi Chivarinak volt az ötlete, elhívta a bukaresti hip-hoposokat és más csapatokat is.

– Mikor kezdte foglalkoztatni a tánc tanítása?

– Még a középiskola utolsó évében indítottam saját tánckurzust, Cosma Levi vezetésével.

– Milyen korban érdemes elkezdeni ezt a táncot?

– Úgy 5 éves kor táján, mivel a lépések utánzása aránylag könnyen megy, de a ritmusérzék nem tanulható: vagy van, vagy nincs. Ritmusérzék nélkül pedig nem megy. Ezért olyan gyakori a tánccsoportokban a lemorzsolódás, mert aki rájön, hogy neki nem megy úgy, mint a többinek, az abbahagyja. Soha nem erőltetem a maradást, nem beszélek rá senkit, hogy de igen, próbálja tovább, csak akarni kell, mert ez nem akarat kérdése. Az én tánccsoportomon kívül a városban van még két csoport, de érdekes módon a másik kettőt hiába hívom, hogy ismerjük meg egymás munkáját, nem jönnek. Sok külföldi tanár viszont nagyon szívesen eleget tesz a meghívásnak, és én is megyek máshová is tanítani. Évente kerül sor az országos bajnokságra, eleinte Nagyváradon tartottuk, de az utóbbi évben már Bukarestben rendezték. És mivel a hip-hop kultúra minden irányból nyitott, már egy ideje bekapcsolódtunk a világversenyekbe is. A Hip-Hop International rendezi a selejtezőket, az idén november 17-én lesz országos selejtező Bukarestben, onnan korosztályonként a legjobb három kerülhet ki a világbajnokságra az Egyesült Államokba, Phoenixbe 2020 augusztusában.

– Marad-e még ideje mással foglalkozni e mellett a fárasztó szórakozás vagy hobbi mellett, amelyet – az elmondottak alapján – már inkább mesterségként űz?

– Valóban már a mesterségem lett a tánc, illetve a tánctanítás. 2008-ban végeztem a Nagyváradi Egyetemen a turisztikát, azonnal dolgozni is kezdtem egy utazási irodában, egy évre rá viszont beiratkoztam Nagybányán a koreográfia szakra, hétvégi képzésre, és három év alatt el is végeztem. Nagyon nagy hasznomra volt, mivel balettet, néptáncot, tánctörténetet is tanultunk, valamint pedagógiát, vagyis balett-, néptánc-, sporttánc- és társastánctanítást is. Három év után megkaptam a diplomámat, büszkén mutattam fel a szüleimnek, akik – őszintén szólva – eleinte kissé fenntartással fogadták, hogy mellékes elfoglaltságból főfoglalkozásom lett a tánc. A koreográfia szakot a saját, turisztikai irodai fizetésemből végeztem el, erre büszke vagyok, másrészt viszont – így, visszagondolva – nem is tudom, hogy bírtam az egész napos lekötöttséget, a sok utazást, és mivel egész nap emberekkel kellett beszélnem, még a fáradtságot sem mutathattam ki.

– Sikerült végül némileg feloldani ezt a sűrített programot?

– Igen, bár akkor úgy éreztem, egy kis törés áll be a koreográfus és a táncos lényem között, mivel 2014-ben még táncoltam és táncosnak képzeltem el magam. Nálunk általában a húszas éveik derekáig táncolnak, az idősebbek inkább tanítanak, vagy egyszerűen abbahagyják a táncot. Én 2011-ben megalakítottam a saját csapatomat, a Switch-et, eleinte 12-13 gyerekkel, hat és tizenegy év közöttiekkel. Ekkortájt jelentkezett a már említett törés, ugyanis az edzőm elment Amerikába, és számomra az lett a kérdés: hol is fogok én táncolni?! Úgy döntöttem, inkább tanítani kezdek, és nagy örömömre a Switch gyorsan fejlődött, nagy sikere lett, elkezdték nyerni a versenyeket, és bevallom, velük együtt az évek során én is sok mindent megtanultam.

– A versenybíráskodást mikor kezdte?

– Az első bírói képzésen Svájcban voltam 2014-ben, ott találkoztam ismét a régi edzőmmel, Cosma Levivel, ő már régebben bíró volt. Ott, Svájcban tartottak először európai bíróképzés, addig csak Amerikában volt ilyen. Sikeresen levizsgáztam, jól sikerültek a videofelvételek és a beszélgetések is, mindez a Hip-Hop Internationalen keresztül történt. 2014-ben kértek fel először bíráskodásra, de én akkor még táncoltam, ezért nem tartottam volna etikusnak elfogadni a felkérést. Akkor a bajnokságot az én Switch csapatom nyerte. Azóta viszont gyakran bíráskodom, és tudatosan fejlesztem is magam, mivel ahhoz, hogy jó bíró legyen valaki, állandóan tanulmányozni kell az összes stílust. A 2015-ös világbajnokságra nézőként mentem, majd különböző kurzusokon vettem részt, vagyis szívvel-lélekkel álltam a bíráskodáshoz, és meg is kaptam az elitbírói elismerő kitüntetést, így lettem én a három romániai elitbíró egyike.

– Hány csapattal dolgozik jelenleg?

– Három versenycsapattal: a 8–12, a 12–18 évesek és a 18 felettiek csapatával. Kezdő kurzusokat tartok, a haladóknak egyszer egy évben válogató meghallgatást tartunk, így alakítjuk ki az 5–9 fős csapatokat. Ez az összetétel vált be, ha pedig többen hagyják maguk mögött a táncot, pótolom a tagokat azokból, akik többre lennének képesek, és talán épp egy kis biztatást várnak.

– Tudom, van egy aranyos kisfia. Ő hogy viszonyul a tánchoz?

– Úgy veszem észre, szereti. De még kicsi, sporttáncra jár, én szeretném, ha később együtt dolgozhatnánk. Egyelőre viszont azt veszem észre, mintha kissé bosszantaná, ha sokat foglalkozom más gyerekekkel.

– Végezetül az érdekelne, szokott-e arra gondolni, hogy talán jobb lett volna elfojtani a tánc iránti szenvedélyét?

– Szó sincs róla. Mai napig csodának tartom a koreográfiát, ebben élhetem ki igazi művészi hajlamomat. Hogy ezért nyertem-e el ötször a legjobb koreográfusi díjat, nem tudom, de nagyon örülök neki, és nagyon jólesik.