https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=1629
Szerző: D. Mészáros Elek
Település:
Rovat: Vélemény
2020.01.06

Munkavállalók (4.)

Két román, kétféle ember

Gelu jó negyvenes férfi, hamarosan kiderül, ő itt a főnök. Mármint a lakókocsiban. A példás rend is neki köszönhető.

Gelu jó negyvenes férfi, hamarosan kiderül, ő itt a főnök. Mármint a lakókocsiban. A példás rend is neki köszönhető. El is mondja, hogy mindig is ilyen ember volt, itt meg éppenséggel ügyel a tisztaságra, mert nincs annál kellemesebb érzés, mint a kinti fárasztó munka után barátságos környezetbe hazatérni. Közben kávét készít a gáztűzhelyen, megkínál, majd leül mellém a nappaliba. Hirtelenjében „leszid”, miért nem kapcsoltam be a hősugárzót, és már tesz is róla, hogy úgy legyen. Hebegek-habogok, de ő egykettőre leszerel mondván, ha megfázom, nem fogok tudni dolgozni, mert ne feledjem, itt a legnagyobb érték az egészség. Hamar megállapítható, olyan beszédes fajta, aki első látásra rokonszenves.

Viorel nehezen ül meg a vackán, menőkéje támad, mondja is, hogy átmegy egy kis időre a szomszédos barakkba a barátaihoz. Gelu nem szól egy szót sem, csak mutatóujjával jelentőségteljesen figyelmezteti. „Am înțeles, șefu” – hadarja el gyorsan Viorel, és már oson is kifelé.

„Muszáj kordában tartanom, mert odahaza nem sok rendet tanult, amit keres, annak java részét eldorbézolja a haverjaival – jegyzi meg Gelu. – Kár érte, mert egyébként dolgos fiatalember.” Ezt nem pletykának, kibeszélésnek szánja, csak magyarázatként fűzi az előbbi jelenethez. Többet nem is beszél a lakótársról, akivel évek óta ismerik egymást. A saját sorsát viszont nem rejti véka alá, és ez nem bizalmat sugárzó egyéniségemnek köszönhető. Ez a fajta attitűd jellemző vonása a kint dolgozók többségének. Nehéz lenne megmondani, miért, talán úgy érzik, hogy az otthonból kiszakadva a lelki nyomorúságokról szabadabban lehet beszélni. A kimondott keserűség a mindenkori gyógyír.

Megcsörren a telefon, Gelu már kap is a készülék után. A kisebbik fia hívja, megkapták a néhány napja hazaküldött pénzt, amúgy meg minden rendben van odahaza. Ha nem is mindennap, de kétnaponként beszélnek egymással. A kisebbik fia 18, az idősebbik 21 éves. Tavaly a nagyobbikat kihozta magával a farmra dolgozni, de annak nem smakkolt az itteni élet, hamar hazament. Odahaza azóta is munkát keres. Ezzel nyugtatgatja magát az édesapa, de titkon ő is tudja: azzal, hogy havonta küldi fiainak a szép summát, nem a javukra tesz. Amint meséli mindezt, szemében látszik a bizonytalanság, de hát mit tegyen, számára a legfontosabbak a gyermekei. Pedig pusztán pénzzel nem lehet becsületes embert nevelni. Az autót is megvásárolta nekik, a jogosítványuk megszerzésének költségeit is ő fizeti. Emiatt is csak aggódnivalója akadt, mert megtudta, hogy a faluban jogosítvány nélkül furikáznak az autóval.

Elnézést kér, mert neki még el kell készítenie a vacsorát, de ettől még tudunk beszélgetni. Csorbalevest főz, a hozzá való csirkehúst már előfőzte, csak ki kell vennie a hűtőszekrényből. Nyomon sem tudom követni, mennyiféle zöldséget aprít a levesbe, otthonról hozott, borş nevezetű ízesítő léből bőségesen löttyint a fazékba, majd a legvégén levestésztát ad mindehhez. Finom illat lengi be a kis belső teret, de hazagondolva a jó gulyáslevesre, disznótoros káposztára, mégsem kérem el a receptet. Sokkal inkább ámulatba ejt új ismerősöm, amint a gasztronómiai műveletet maga elé kötényt kötve végzi, miközben vasalt konyharuhát helyez a gáztűzhely mellé. Magyarázatként mondja, sokat volt egyedül, el kellett látnia magát, és nem akart olyanná válni, mint a többség, akik gyakorta az állatoknál igénytelenebb szintre süllyednek. Aki megismeri a büdös zokniban, koszos ágyneműben alvók világát, az italos üvegek, mosatlan edények, hányadék bűzkeverékét, az vagy kiválik, vagy észre sem veszi, és maga is lecsúszik.

Gelu fiatalon került össze feleségével, örökségül szegénység jutott számukra. Ezért úgy döntött, ezen változtatni fog. A Zsil-völgyi bányák jelentették a reményt. Dolgozott szorgalmasan, hamar elő is léptették a pelyhedző bajszú legényt. Küldte haza a pénzt rendszeresen, jól is alakultak a dolgok. Aztán a bánya fokozatosan tönkrement, akkortól kezdett külföldön munkát vállalni. Bár ritkábban volt a feleségével, szépen éltek, a ház is épült-szépült. A fiúgyermekek is nagyocskák lettek. Megbeszélték, hogy a nej is kimegy külföldre, így ketten félannyi idő alatt előteremtik a még hiányzó pénzt. Csak a feleség másfelé, Németországba vette az irányt, mivel a legjobb barátnője is ott dolgozott. Ahogyan az már lenni szokott, eleinte naponta beszéltek telefonon, aztán már arra hivatkozva, hogy a feleség nagyon fáradt a napi munka után, ritkultak a beszélgetések. Hat hónap után csak egy sms érkezett, válni akar, összejött kint egy férfival. Gelu elfogadta a helyzetet, annál is inkább, hogy a fiaira sem tartott igényt az asszony.

Hirtelen áramszünet! Aztán Gelu valamit matat az elemlámpa fényénél, és már újra minden a régi: halkan szól a rádió, világítanak az égők. Nemcsak a szobára, hanem mindennek okára is fény derül: a szolgáltatás kártyával működik, amely meghatározott egységnyi áramfogyasztást engedélyez. Most éppen lemerítettük az egyiket. Ezek után még egy lapátnyi szimpátiával nőtt a szememben a ialomițai, hisz nemrég még azért korholt, amiért nem kapcsoltam be a radiátort. Az áramot itt sem adják ingyen!

„Nem könnyű ilyen helyzetben édesapának lenni – ismeri el bizonytalanságát –, ha kívülálló lennék, tudnám, mi a teendő. Ha megkövetelném, amit amúgy kellene, akkor félő, hogy elveszíteném a fiaimat. De így lehet, hogy még rosszabbat teszek, hogy csak küldöm nekik a pénzt, és nem dolgoznak, csak a bulizás érdekli őket. Igaz, a kisebbik, aki most fog érettségizni, ígérte, hogy egyetemre megy. Legalábbis ezt mondta” – hangjából keserű kételkedés árad.

„Minden évben tervezem, hogy végleg hazamegyek, velük kellene legyek. De minden év után következik egy újabb itt, a farmon. Félek az otthoni élettől is, elszoktam már a falutól. Miből élnék meg odahaza? Ha nem lenne jól kereső állásom, a fiúk vajon hogy reagálnának rá?”

A nyíltszívű Gelu, a jó szakács, a többször kitüntetett munkás, aki mindig mindenben a tökéletességre törekszik, szorong a jövőtől. Kimondatlanul is arra gondol, hogy a lassacskán már kirepülősorba nőtt fiai hamarosan elpártolnak mellőle. Pénzzel igyekszik időlegesen távol tartani a távoltarthatatlant: a magányt. Mert ő itt és odahaza is erre ítéltetett.

Már rég beesteledett, és reggel egy újabb dolgos nap kezdődik. Gelu az esti tisztálkodás és fogmosás után pizsamát húz, aludni tér. Én is elvackolom magam. Bármennyire is erőltetem, nem jön álom a szememre. Kint dübörög a szél, sűrű eső csapkodja az ablakot.

Éjfélre járhat, amikor bebotorkál a vaslui-i Viorel. Nem jött egyedül: ital- és cigarettabűz terjeng körülötte. A természetétől fogva fekete legényke arcát és haját még korommal sem lehetne sötétebbre színezni. Szájára teszi mutatóujját, mintha önmagát figyelmeztetné, hogy nem szabad zajt csapni, mert Gelu alszik. Lábujjhegyen téblábol el a nappaliig, lekecmereg mellém, majd ismételten bemutatkozik, és megnyugtat, hogy ő nagyon jó ember. Arra még biztosan emlékszik, hogy 28 éves, de azt már nem tudja megmondani, hogy hány éve dolgozik távol az otthonától. Megnyugtat, hogy nagyon szereti a magyarokat, és arra kér, higgyem el, engem különösképpen. Mindezt bizonyítani is szándékozik azzal, hogy másnap este engem is elvisz a barátaihoz – ígéri. A haverjai is nagyon szeretik a magyarokat – nyugtat meg Viorel.

Továbbra is alig győzöm bekasszírozni a rám zúduló dicsérethalmazt a magyar embereket illetően. De a románok is éppen olyan jók, mert mindenkit szeretnek, igaz, a bolgárokat már nem annyira, azok olyanok, mint a cigányok. Ezért jobb lesz, ha vigyázok velük – tanácsolja a barna bőrű kolléga. Mint mondja, mindent megtesz a családjáért, kisfia már betöltötte az első esztendőt, majd mutat fényképeket is róluk. Minden évben visszajár a farmra, de csak nyárkezdetig, mert akkortól Németországban szokott uborkát szedni. Ott jobban fizetnek. Most nincs pénze – fordítja ki a zsebeit, a haverok kártyán elnyerték tőle. De majd holnap este minden másképp lesz, akkor engem is megtanítanak játszani. Ott lehet bent cigizni, „megbuherálták” a füstérzékelőt, meg pia is van mindig. Csak csitt – emeli ismét mutatóujját Gelu szobája felé intve.

Még szerencse, hogy a bár alacsony, de mokány termetű újsütetű ismerősöm nem túlsúlyos. Sikerül az ágyáig vonszolnom. Büdös zoknijával együtt, ezúttal hányadék nélkül.

(Folytatjuk)