Nagyvárad kivételes hangverseny-színhely

Előző ittlétekor, 2016 márciusában, pár hónapos kislányát, Blankát is elhozta, meg édesapját is, hogy a próbák és a koncert alatt vigyázzon a kis unokára. Most csak egyedül jött Murvai Márta, negyedik éves kislánya Kolozsváron, a nagyszülőknél várja a közös hazamenetelt. Három éve arról beszélgettünk, hogyan választotta életpályául a zenét, jelesül a hegedűt, most viszont elsősorban az érdekelt, mi is vonzza a váradi koncertterembe a fiatal művésznőt.

– Bukarestben nőtt fel, tudtommal családi kötődése sincs Nagyváradhoz. Mi az, ami – közönségünk nagy örömére – ismételten visszahívja városunkba?

– Egy olyan esemény, ami egyszeri, megismételhetetlen, és Nagyváradon történt: az első fellépésem zenekarral. Pontosan nem is emlékszem, talán 12 vagy 13 éves voltam, mindenesetre még általános iskolás a bukaresti német iskolában, viszont külsősként már jártam a zeneiskolába, és így jöttem el Váradra, egy ifjúsági zenei fesztiválra. A püspöki palota egyik termében léptünk fel, a szimfonikus zenekar kíséretében, Romeo Rîmbu vezényletével. Részletekre már alig emlékszem, de a koncert hangulata és a közönség fogadtatása megmaradt. Felnőtt szólistaként 2014-ben tértem vissza, akkor Hacsaturján hegedűversenyét játszottam, 2016-ban Csajkovszkijt, most pedig Bruch Skót fantáziáját, ezt én ajánlottam a program összeállításakor. Már 2014-ben felfigyeltem a közönség kedves nyitottságára, szívélyességére, és rá is kérdeztem a művészeti titkárságon, hogy mivel magyarázható ez az igazi érdeklődés. A nagyváradi filharmónia, amely, ha nem csalódom, az idén ünnepelte állandó, intézményes működésének 70. évfordulóját, ám a város szimfonikus élete a háromszáz évhez közelít lassan, ha a püspökség állandó zenekarának tevékenységét is számba vesszük, szóval a városnak ez a patinás szimfonikus érdeklődése mindenképpen hozzájárul a közönség műértő magatartásához. Megtudtam viszont azt is, hogy hagyomány a vezetőség jó kapcsolattartása a helyi sajtóval, és már a koncert előtti beharangozóban megjelenik nemcsak a zenei est programja, de a zeneszerzők életével, illetve a művekkel kapcsolatos tudnivalók is, úgyhogy akiket érdekel, utánanéznek, meghallgatják esetleg, és innen a koncerttermi nagyon rokonszenves hangulat.

– Mennyire könnyű vagy nehéz egyeztetnie a berlini munkahelye és a különböző fellépései között?

– Szabadúszó előadóművész vagyok, nincs állandó szerződésem, de éppen az, hogy könnyebben mozdulhatok, fesztiválokra, koncertekre bármikor mehetek, nehezíti is az időpontok letárgyalását, mivel jó előre egyeztetnünk kell az együttműködést. Karmesterekkel, zenekarokkal, illetve művészeti tikárságokkal tárgyalva nem ritka, hogy évekkel a fellépés előtt lefoglaljuk a közös időpontot. Ugyanez a kölcsönösség jellemzi a programot is: a most ajánlott Bruch-művet például már játszottam Jankó Zsolt vezényletével, és nagyon szerettem volna még egyszer eljátszani. Ha van ilyen eset, akkor természetesen jelentkezem, és szólok.

– Arra kérem, röviden foglaljuk össze a pálya- és hangszerválasztást, s ezúttal már idekapcsolhatjuk kislányának, Blankának is a zenei viszonyulását.

– Szüleim mesélték, de mintha nekem is rémlene, hogy amikor komolyzenét hallgattak a rádióban, én megálltam, és elmélyülten hallgattam. Énekelgettem is, Csire József zenetudós figyelt fel a hangomra, és hamar kiderült, hogy abszolút hallásom van. Ennek ellenére nem az éneket, hanem elsőre a hegedűt választottam, és mai napig hűséges is maradtam a hangszeremhez. Ahogy már említettem, az általános iskolát a német tanintézetben végeztem, de közben már délután külsősként jártam a zeneiskolába.

– A hűséget említette, ezek szerint nem foglalkoztatta soha a váltás gondolata, esetleg a vezénylés, amellyel kapcsolatban több olyan véleményt is hallottam, hogy a hegedűsöket egy idő után elkapja a karmesterség iránti vágy. Nem voltak ilyen momentumai?

– Elvégeztem én is egy karmesterkurzust, de úgy éreztem, nem áll jól a kezemben a dirigensi pálca, úgyhogy ha ritkán vállalom is a zenekar vezetését, akkor csakis szólistaként teszem, vagyis úgy hajlok a zenekar felé. Egyébként a kislányomnak is abszolút hallása van és nagyon jó ritmusérzéke, azt mondja, hegedülni akar. Egyelőre még túl korai volna belevágni, de hamarosan tisztázódik majd a zenei hajlamának alakulása és a jövője.

– Végezetül a kedvenc versenyműveiről kérdezném. Vannak kedvencei?

– Vannak, sőt mondhatnám, propagálom is, hogy nem ártana a modernebb hangzáshoz szoktatni a közönséget. Nagy a repertoárom, szívesebben játszom újabb darabokat, Sztravinszkijt, Sosztakovicsot, Berget, Richard Strausst, a kamarazenétől sem idegenkedem, legutóbb például Weinberg két hegedűre írott szonátájával arattunk nagy sikert Berlinben, de végső soron azt mondanám, hogy bármit bármikor szívesen eljátszom remélve, hogy nemcsak magamnak és a zenekarnak, de a közönségnek is örömet szerzek vele.