Igazi otthonra talált Érkörtvélyesen

Nagyon rég ismerem Tóth Imrét, ha valaha szükségem volt a támogatására, mindig számíthattam rá. Csak egy példa a sok közül: 1967-ben, amikor az érmihályfalvi mezőgazdasági szakiskolában dolgoztam pedagógusként, kirándulást szerveztem negyven diák részvételével a Duna-deltába. Megkértem Tóth Imre tanárt, hogy jöjjön velünk és segítsen nekem, hiszen Galac városától hajón jártuk be a Duna-delta nagy részét. Eljött és nagyon hasznos segítőtársam volt. Talán ekkor kezdődött, és azóta is tart, igaz barátságunk.

Nemrég érkörtvélyesi otthonában kerestem fel a már 2008 óta nyugdíjas tanár urat, hogy elbeszélgessünk, emlékezzünk, de főleg azért, hogy meséljen arról, miként történhetett, hogy egy ízig-vérig vagány városi ember, mint amilyen ő, immár több mint fél évszázada egy kis faluközösségben él, és ebben a közösségben otthonra is talált.

– Mi késztetett arra egy városi fiatalembert, hogy egyetemi tanulmányainak befejeztével Érkörtvélyesre kérje kihelyezését, és ugyanabban az iskolában tanítson nyugdíjba vonulásáig?

– Nagykároly, ahol születtem és felnőttem, nincs messze Körtvélyestől, mindössze 25 kilométer a távolság, de már más megye, és én ezt akartam, hogy más megyében dolgozzak, de könnyen meg tudjam közelíteni szülővárosomat, hiszen szüleim még ott éltek. Nagyváradon végeztem a főiskolát, mi voltunk a váradi felsőfokú oktatás első évfolyama. Matematikát végeztem, kezdetben nem is volt más, csak matematika és bölcsész szak. Ezért választottam Érkörtvélyest, pedig addig sosem jártam a településen, vonattal viszont sűrűn áthaladtam rajta, hiszen Nagykároly felé mindig útba esett. Innen országúton is könnyen eljutottam Károlyba, mert az is Körtvélyes mellett haladt el, és volt motorbiciklim.

Vendéglátóm azt is elmondta, az is sokat nyomott a latban, hogy már megérkezésekor nagyon nagy szeretettel fogadták kollégái, az iskola vezetősége. A fiatal pedagógusok jól érezték itt magukat, ezt tanúsíthatja ezen sorok írója is, aki két évet dolgozott Körtvélyesen.

A településen megtartó körülmények közül Tóth Imre azt is megemlítette, hogy volt villanyáram a faluban, hiszen azokban az években ez még nem volt magától értetődő.

– Az problémát jelentett, hogy nem volt járda az állomástól. Volt úgy, hogy leszálltunk a vonatról, és gumicsizmát kellett húzni, hogy be tudjunk menni a központba, olyan nagy volt a sár. Emlékszem az első napomra. Senkit sem ismertem, nyári vakáció volt, augusztus, ezért az egészségügyi központba kopogtam be, dr. Karászi Rozália orvosnőhöz, távolabbi rokonomhoz. Azt javasolta, keressem fel Farkas Ilus nénit, ő majd útba igazít. Ilus néni még egy finom ebéddel is megvendégelt, s szállásként a Fodor Imre bácsi kiadó szobáját ajánlotta. Ott is laktam, amíg meg nem nősültem. Természetesen az iskolát is felkerestem, az igazgató abban az időben Filep Lajos volt. Nagyon kedvesen fogadott, és később is nagyon jó, baráti viszonyban voltunk. Néhány nap múlva az igazgató elkészített nekem egy teljes matematika katedrát. Abban, hogy itt megragadtam, a feleségemnek is nagy szerepe volt, egy köztiszteletnek örvendő, ismert körtvélyesi család tagja ő, s ezt a jó hírnevet tovább vittük; idén májusban immár az aranylakodalmunkat fogjuk ünnepelni. Kovács Tünde a nejem, amikor megismertem, Nagybányán élt, egészségügyi asszisztensként dolgozott az ottani kórházban. Végül hazajött szülőfalujába, és 1970-ben összeházasodtunk. A fiunk, Attila Budapesten él.

Tanári pályájáról is faggattam beszélgetőtársamat.

– Az a legjobban alakult, nagyon hamar megbarátkoztam a tanári karral, elfogadtak, befogadtak, és mondhatom, igazi baráti kapcsolat alakult ki köztünk, az oktatás kitűnően működött. Néhány év elteltével, eredményes munkámat elismerve, a község vezetői felkértek, vállaljam el a kultúrotthon igazgatását. Tetszett ez a munka, úgy érzem, sokat tettem ebben az időben a körtvélyesi közművelődés fellendítéséért. Jó néhány évig töltöttem be ezt a tisztséget, s ezalatt sikerült a kultúrházba csalogatni a helyi fiatalság nagy részét. Különböző szakkörök vonzották a fiatalokat, köztük fotókör, s 12 tagú citerazenekar is működött. Nagy eseménynek számított, hogy a mi kis falunkban többször is tartott előadást a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozata, de magyarországi előadóművészek, mint Gaál Gabriella, Horváth István, Madarász Katalin stb. is megtiszteltek bennünket fellépéseikkel. Ebben az időben tanítottam is, másképpen nem is vállaltam volna ezt a munkát. A megyei tanfelügyelőségen kértem, hogy az óráim maradjanak meg. Erre azért is szükség volt, hogy a véglegesítő vizsgámat letehessem. Minden fokozatot megszereztem a tanügyben: véglegesítő vizsga, kettes fokozat, később egyes fokozat, s közben tovább irányítottam a kulturális életet. Állandó néptánccsoport is működött Körtvélyesen, de a községhez tartozó Érvasadon is, és a pedagógusok hozzájárulásával egy amatőr színjátszó csoport is alakult, nagy sikerrel mutattunk be több színdarabot.

Tóth Imre 1983-ban, az addigi igazgató elhunyta után az iskola igazgatója lett, ezt a tisztséget 1990-ig töltötte be.

– Ebben az időben a körtvélyesi iskolában 27 pedagógus dolgozott, és mondhatom, jó oktatás zajlott itt, ami jellemző volt mindig is erre a tanintézetre. Itt soha nem okozott gondot a gyerekhiány. Abban az időben, amikor én voltam az igazgató, több mint négyszáz gyerek járt iskolába; ma még ennél is többen vannak. Mint pedagógust vagy mint iskolaigazgatót általában mindenki elfogadott, a kölcsönös tisztelet alapján. Amikor nyugdíjba vonultam 2008-ban, 64 éves koromban, nagy szeretettel búcsúztattak el a kollégák. Még néhány évet tanítottam, aztán végleg „letettem a lantot”, de ez nem jelentette azt, hogy ne dolgoznék továbbra is a közösségért, mely fiatal tanárként befogadott, és amelyben megéltem életem legszebb pillanatait.

A továbbiakban szóba került a Tóth Imre és felesége által alapított Érkörtvélyesi Falumúzeum – erről nemrég hosszabb anyagot közöltem a Biharországban. A kezdetekről felidézték, hogy egy falunapi ünnepségre készülve rendeztek be saját otthonukban egy kiállítást régi használati tárgyakból, bútorokból. Néhány odalátogató megyei elöljáró segítséget ígért ahhoz, hogy a gyűjteményt állandó kiállítássá alakítsák. Találtak egy régi épületet, mely a község tulajdonában volt, ezt megyei támogatásból felújították. Ma a település gyöngyszemének tartják a falumúzeumot a helybeliek, sok látogatója van nemcsak helyből, de – amint a házaspár egy régebbi riportunkban megemlítette – az Egyesült Államokból is. Munkájuk több elismerést is eredményezett, a többi között tavaly a magyar kultúra napján az RMDSZ Bihar megyei szervezete is kitüntette a házaspárt. A múzeum tagja a magyarországi Tájház Szövetségnek, és nagyon sok magyarországi rendezvényen vettek részt. Most szeretnék belülről felújítani a kissé leromlott épületet, hogy ne kerüljenek veszélybe a kiállított tárgyak – mondta Tóth Imre.