https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=2041
Szerző: Molnár Judit
Település: Nagyvárad
Rovat: Vélemény
2020.04.16

Múltat vegyenek!

Amióta először megláttam, azóta is ugyanaz a fájdalom hasít belém minden alkalommal: áruljuk a múltunkat!

A kívülről szépen rendbe tett (belül nem tudom, milyen) Fekete Sas Palota néhány kirakatába ugyanis kibiggyesztették a hirdetést, miszerint eladó vagy kiadó. Ha csak az üzlethelyiségeket kínálnák bérlésre, semmi bajom nem volna, de mi az, hogy eladó?!

Hová tűnt hirtelenjében a polgármester szecesszióimádata – bocsánat, ő csak art nouveau-ról beszél, sőt ékesszólóan bizonyítja is, hogy fogalma sincs, mi fán terem ennek a két szónak az együttese, mert ha tudná, nem irkálták volna tele a gyakori vásári felhajtásokon a színpadot körülölelő pannókat azzal az abszurditással, hogy Art nouveau Oradea = Life nouveau. A sok, irodából irodába papírokat sétáltató között nem akadt bár egy, aki rászóljon, miszerint saját tudatlansága az egész várost nevetségessé teszi az istenített turisták előtt?!

De visszatérve a kiárusításhoz: megvenni ki akarná más, mint a városközpont több emblematikus épületét már megkaparintott egyének, akik úgy viselkednek, mintha a mócvidéki falujukban körbekopott volna az asztaluk, annyit kergette őket az édesanyjuk gyerekkorukban, mert hallani sem akartak bérpalotákról, sőt fogalmuk sem volt, mik azok. Amikor a Fekete Sasra vagy a belváros más épületeire rászabadulnak az effélék, akkor árad majd bőven a giccsparádé!

Két esztendő múlva 930 éves lesz a városunk annak ellenére, hogy a jelenlegi városvezetőség propagandája ebből csak az utóbbi százat hajlandó elismerni. Nem érdekes, a többi 830 sem múlt el nyomtalanul. Sőt! És meggyőződésem, hogy a rengeteg fejetlenül összevissza turkálást és furkálást is olyan derekasan túléli majd, mint például a török uralmat.

Félek, ha a városatya vérszemet kap egy-egy bérpalota eladása után, a várat sem fogja kímélni, különösen nem, ha akad egy jó vastag pénztárcájú egyén, akinek mondjuk, a kisgyereke ott szeretne szaladgálni, de úgy, hogy ne zavarja senki, akit ő nem ismer. S ha már a vár meglesz, könnyen kerítenek hozzá mesét is, s a ki tudja, honnan ide került illetőről kisütik, hogy egy eddig elhallgatott vagy nem ismert „nagy” uralkodónak a leszármazottja, akinek sikerült végre meglelnie ősei földjét.

Nem vicc, hisz sokan meg vannak arról is győződve, hogy az ékszerdobozhoz hasonló színházunkat Ferdinánd király felesége, Mária királyné alapította, és dicséretes, hogy legalább ennyi idő elteltével végre az ő nevére keresztelték. Amikor ezt a mesét hallottam, nagyon nagy erőfeszítésembe került egyben tartanom magam, mert közel álltam a szétrobbanáshoz. És a magyarázat alatt sem őriztem meg kimért, úrihölgy-viselkedésemet, mert képtelen voltam.

Egyedül annak örülök, hogy ma már kiment a divatból a rikkancsmesterség, a legkülönbözőbb méretű hirdetések vették át a helyüket, hiszen ha véletlenül utamba akadt volna egy rikkancs, aki azt kiabálja, hogy „múltat vegyenek!”, bizony mondom, nem álltam volna jót magamért. Így viszont még mindig fennáll a remény, hogy talán nem verődnek vásárlói bandába az „okos” pénzes fiúk, és nem fogják a lábunk alól kihúzni az ezeréves kor felé baktató városunkat.