https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=281
Szerző: Dánielisz Endre
Település:
Rovat: Kultúra
2018.05.31

Tagadni is tudnunk kell

A szavak mondataink építőkövei. Segítségükkel alkotjuk meg gondolataink, érzelmeink kunyhóit, hajlékait, olykor palotáit. Amint e hasonlat különböző épületeket említ, úgy nyelvtani szempontból a mondatok is más-más csoporthoz tartoznak. E bőséges választékból itt és most csupán a logikai, értelmi nézőpontból igyekszem kiemelni a nekünk kellőket.

Mondataink állítók vagy tagadók. Ámde a tudós nyelvészek kijelentették: ha e második fajták felszólító módba kerülnek, kapjon külön nevet a csoportjuk! Így keletkezett a tiltó mondat. E bevezető névadást kövessék a szemléltető példák!

„Ha kirándulunk a révi barlanghoz, velünk tartasz? – Igen.” Itt két állító mondattal van dolgunk. A második („Igen.”) azt bizonyítja, hogy egyetlen szócska is lehet mondatértékű. Ámde ismerkedjünk a következő csoportbeliekkel: „A kiránduláson velünk tartasz? – Nem, sőt a barátom sem.” A tagadást a „nem” határozószó fejezte ki, viszont a második („sem”) kezdőbetűje megváltozott: erősítette a kijelentést. Itt tanácsos olvasóinkat arra figyelmeztetnem, hogy a második helyre került tagadó kötőszó előre is szökellhet. Például: „Sem így, sem úgy nem tetszik a kalapod.” A kettőzéssel (sem …sem) a tagadás tényét kívántam hangsúlyozni. E nyelvi jelenség egyszerű közléseinkben is feltűnik: „Ezt mondanom sem kell.”; „A bosszú eszembe sem jut.” Valójában itt a „nem” határozószót száműztük a tagadás kinyilvánításából. Ezzel kapcsolatban egy helyesírási, -mondási figyelmeztetés: a végső m hang vagy betű okvetlen megőrizendő, hiszen tagadó, és nem tiltó mondatokban szerepeltek.

Mielőtt továbblépnénk, érdemes felidéznünk egy ellentmondásos helyzetet, ami az egykori összetett, tagadó mondatainkban nyilvánult meg. Íme, a példa: „Pista tagadja, hogy nem vitte el a talicskát.” Ezek szerint ő bizony elvitte. Ártatlanságát azzal igazolhatta volna, ha a mellékmondatból kihagyja a „nem” szócskát. „Pista tagadja, hogy elvitte a talicskát.”

Azonban nemcsak Pista követett el ilyen nyelvi botlást. Legkiválóbb XIX. századi költőinknél is fölfedezzük. „Tagadja rútul, hogy színen se látta”, olvashatjuk Arany Toldijában. Jelenünkben ezt így mondanók: „Azt állítja, hogy színen se látta.” Idézhetünk Petőfitől is: „A virágnak megtiltani nem lehet, / Hogy ne nyíljék, ha jő a szép kikelet.” Ezek szerint mindkét halhatatlanunk tévedett? Erre bizony nem egyszerű felelnünk. Logikailag valóban elkerülendő lett volna a mellékmondat „nem”-je. Azonban az köztudott, hogy ők a nép nyelvén írtak, azt emelték irodalmi rangra. A körülöttük élő emberek így mondták, hát ők sem fogalmaztak másként.

Végül elérkeztünk a „se” kötőszó használatához, amely a szigorú nyelvtani szabályok szerint a tiltó mondatokhoz vagy mondatrészekhez kapcsolódik. Például: „Ha osztálytársad névnapodra nem jött el, te se menj hozzájuk.” Ámde köznapi beszédünkben, főleg a népi szólásmondások beiktatásában megfeledkezünk tiltó jellegéről, és párosan tagadunk vele: „se hideg, se meleg”, „se füle, se farka”, „se pénz, se posztó”.

Ama óhajjal búcsúzom, hogy az utóbbi tagadás tisztelt olvasóm háza táján ne érvényesüljön!