https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=3063
Szerző: Kocsis Csaba
Település:
Rovat: Szomszédoló
2020.11.04

A tavasz tizenhét pillanata

Ha teheti, maradjon otthon! Ez a felirat fogadta az érkezőt Berettyóújfaluban a körforgalomnál, és erre figyelmeztetett nap mint nap minden híradás. Magyarországon azonban nem voltak olyan megszorítások, mint a határ másik oldalán, Bihar megyében. Mégis vágytunk arra a feleségemmel, hogy az otthon végzett munka után sétáljunk a szabadban.

Azt javasolta egy orvos ismerős, hogy sétálni lehet, de nem a városban, hanem olyan helyen, „ahol csak a madár jár”. Megfogadtuk a tanácsát. Az autót általában a város szélén leállítottuk, és gyalog indultunk tovább. Én pedig mint szenvedélyes fotós mindent lefotóztam, ami mozgott. Aztán feltettem néhány képet a „fészbuk” oldalamra. Többen is jelezték, hogy várják a következő képriportot. Na, gondoltam, akkor még elgörgetem ezeket a tudósításokat 17 alkalomig, mert ott motoszkált a fejemben kamaszkorom egyik híres filmje: A tavasz 17 pillanata. A karakteres, hűvös nyugalommal viselkedő titkos ügynök legendás személyisége emlékezetes maradt mindannyiunknak. A filmben a narrátor nemcsak az eseményeket, hanem Stirlitz gondolatait is folyamatosan közvetítette jellegzetesen hideg, érzelmektől mentes, tárgyilagos hangon. Én nem tudok érzelemmentes fotókat készíteni, hiszen mindegyik azért született, mert valami miatt lenyűgözött, felszínre hozva bennem a régi emlékeimet.

Gyerekkoromban sokat utaztam a biciklivázon. Édesapám minden hétvégén horgászott, és a családban talán én osztoztam legtovább ebben a szenvedélyében. A Berettyó és a Keleti-főcsatorna volt az úti cél tavasztól őszig. Az utcabeli Sinka Miskának köszönhetően – általános iskolás koromban – a horgászbotomat egy Pajtás fényképezőgépre cseréltem, ettől kezdve érdekelt a fotográfia. Mellékelem az egyik fotót, amelyet ezzel a géppel készítettünk, mert ezt a helyszínt is felkerestük most. 1973-ban Velev Pista bácsinál, az „öreg bulgárnál” voltam napszámban. A kert végében még volt nádas és egy kis víz, amiből locsoltak, ha nagy volt a szárazság. Reggel hattól este hatig dolgoztunk, gyomláltunk, paprikát szedtünk. 50 forint volt a napszám, a nagyobb fiúknak 100. Nem volt megerőltető a munka, inkább csak a nagy meleg apasztotta az erőnket az erős napsütésben. A keresményemből az Ilona butik helyén álló játékboltban vettem kishalazó hálót, s a 42-es főúttól a Csonkatorony felé futó holtágban fogtam vele a halakat. Az út mellett ma is látszik az egykori meder helye, de nem gondoltam volna, hogy a mai napig van víz benne, igaz, el van rejtve az avatatlan szemek elől.

Ha a természetben jár az ember, nem hangoskodik, hanem csendesen szemlélődik. Így tettük mi is. Az egyik fa tetejére egy kócsag ereszkedett, sohasem láttunk korábban ilyet, ahogy himbálózik a vékony ághegyen. Aztán a lucernásból kiugrált a partra egy nyúl, mint „aki” inni készül. A víz mellett bóklászott egy kicsit, kijött az útra, aztán elindult felénk, nem olyan iszkiri nyúltempóban, de határozottan attakolt felénk. Azt hittük, hogy ez nyúltámadás, de nem, meggondolta magát. Aztán, ahogy jött, el is ment. Nesztelenül, de nem sietve, angolosan távozott.

A Csaba név, ha török eredetű szó, jelenthet kóborlót, pásztort. Ezt régóta tudom, és ezzel magyaráztam a bennem rejlő nyughatatlanságot is. Innen eredhet az is, hogy nem tudok megülni egy helyben. Tizenhárom-tizenhat éves koromig kerékpárral róttam az országutat. Egyedül. Középiskolában az első osztályt követő nyári szünetben otthon unatkoztam. Ketten voltunk otthon édesapámmal, így mi, „férfiak” megbeszéltük, hogy elmegyek a nővéremhez Szombathelyre. Kerékpárral. Egyedül. Ez több mint 1000 km volt a pécsi kitérő miatt. Magyarország folyói, dombjai, hegyei belém ivódtak ezen a túrán, hisz a tájnak, a városoknak és a falvaknak is van arcuk. Egyedül voltam, nem kellett figyelnem másra, csak a belső hangra, amely vezérelt.

Volt még két emlékezetes utam kerékpárral, az egyik 1992-ben Hencidától Bonchidáig, aztán 1993-ban a Táj-Kép kerékpártúra… Ezek már csoportos utak voltak, nagyszerű emberekkel, különös találkozásokkal. A Hajdú-Bihari Napló Táj-Kép melléklete különben is ablakot nyitott a világra. Segített abban, hogy más szemmel lássam és megértsem az itt élő embereket.

Hogy a határt jobban értsem, és megismerjem a madarakat, abban a Földesen élő Ványi Róbert és felesége, Bona Gabriella segített. Az ő hatásukra tudtuk megszerettetni a határt, a Keleti-főcsatornát, a Balatont a gyermekeinkkel is.

Berettyószentmárton határában őzet láttunk a repcében. Lenyűgöző látvány ilyenkor tavasszal egy sárga tábla a szántás vagy a zöld búzatábla mellett. Sok mindenre használják a magból nyert olaját, de a természetvédelem fontos növénye is. Túzokos élőhelyen is ösztönzik a gazdákat arra, hogy az általuk művelt terület egy részére vessenek repcét. Nem tudtam azonban, hogy az őzek is előszeretettel használják búvóhelynek a repcetáblát. A feleségem a barátnőjével több alkalommal is visszament a táblához. Egyszer, amíg én Bakonszeg felé nyomtam a pedált, addig ők két „borjú nagyságú” kutyával találkoztak. Szerencsére nem esett bajuk. Most már tudom, miért olyan edzettek a szentmártoni őzek: sokszor futnak az életükért. Mindenesetre a két nagy testű ebet is elnyelte a repce.

Kinde Annamária azt nyilatkozta 2011-ben Berettyóújfaluban, hogy neki az 1970-es években „az erdőmérnöki tűnt a legszabadabbnak, mert a végzés után nem kell bezáródni egy üzembe vagy egy intézmény irodájába”. Rögtön a szívembe zártam, mert én is ezért akartam erdészeti pályára menni, és közben pályát váltottam én is. De míg Annamária egyetemi szinten tanulta ezt a szakmát, én csak középiskolás fokon.

A Berettyó mellett pár éve tarra vágták az erdőt ott, ahol tábla hirdeti, hogy kikötni tilos. Bár szerintem ez a „veszély” nem fenyeget. Történt itt korábban egy kotrógépúsztatás, de annak már több mint nyolcvan esztendeje. A tarvágás azt jelenti, hogy az adott területen minden fát kitermelnek. A szakma szerint ez az erdő megújításának leghatékonyabb módja. A tarvágás nem erdőirtás, de évekig eltünteti sok madár élőhelyét. Ahogy növekednek a fák, úgy tér vissza lassan gyermekkorom erdejébe az élet.

Én mindent lefotóztam, ami mozgott a határban vagy akár a házak között a sétáink során. Sokszor éreztem azonban annak hiányát, hogy nem ismerem a környező világot, ami körülvesz. Imre István solymászt kértem meg, hogy segítsen eligazodnom egy kicsit a madarak világában. Utólag megmutogattam neki a felvételeket. Szerettem volna eljutni vizes élőhelyekre is ezen a száraz tavaszon. Az egyiket a régi Béke téesz szarvasmarhatelepe mögött találtam, ahol a dankasirályok hasították az eget a készülő vihar előtt, a víz mellett, a zsombékok között bíbic jajgatott panaszosan. Leszálltam a kerékpáromról, és tolni kezdtem. Hiába igyekeztem csendben haladni, tempósan, de nem sietve távozott egy nyári lúd család. A Kálló mellett lépten-nyomon sordélyt láttunk, amiről azt se tudtam, hogy létezik, pedig igen gyakori errefelé, és egész évben megtalálható.

A Keleti-főcsatorna után, Földes felé haladva jobbra, a második földút mellett található a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság vizes élőhely rekonstrukciója, ahol nagy bánatunkra még nem voltak kint a bivalyok. A közel 6 km bejárható gyalogosan, a belépés ingyenes. Sajnos most még nem voltak magaslesek, de látszott, hogy folynak munkálatok. Itt is láthattunk kis kócsagot és kanalasgémet, de ezt sajnos nem sikerült lencsevégre kapnom, mint ahogy a kóborlásaim során fácánnal sem volt szerencsém találkozni.

Az írják, hogy a Bihari-sík tanösvény „egész évben látogatható, de a tavaszi, nyár eleji időpontban a leglátványosabb”. Remélem, a most felcseperedő gyermekek is láthatják még ezt a gazdag élővilágot.