https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=3127
Szerző: Kocsis Csaba
Település:
Rovat: Kultúra
2020.12.23

A színésznő, aki nem felejtette el, honnan jött

„Tornyi Ildikó Berettyóújfaluban született. Gyermekkorát Szentpéterszegen töltötte. A debreceni Ady Endre Gimnázium ének–dráma tagozatos osztályába járt. 2005-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán. Tizenhárom évig volt a Vígszínház tagja. 2011-ben az HBO saját gyártású sorozatának, a Társas játék első és második évadának egyik szereplője volt.” Ezt olvastam TORNYI ILDIKÓ színművészről szeretett faluja honlapján.

Úgy hallottam, első nagyszínpadi szerepét – még egyetemistaként – a Tévedések vígjátékában játszotta. 2006-ban megkapta A legígéretesebb pályakezdő díjat, 2007-ben a Vígszínház társulata neki ítélte a Varsányi Irén-emlékgyűrűt, és 2008-ban Junior Prima díjjal ismerték el színészi munkáját. Külön kérése volt, hogy október 23. alkalmából a Köszönjük, Magyarország! két előadását Berettyóújfaluban és Szentpéterszegen játszhassa. Korábban érkezett, így volt alkalmunk beszélgetni a próba előtt és után is a bihari kötődéséről és a pályájáról.

– Bihari lány vagyok, mindig is büszke voltam a „paraszti” származásomra, hisz a felmenőim itt éltek. Édesapám és édesanyám is tősgyökeres szentpéterszegi. Ez a kis bihari falu csak néhány kilométerre található Berettyóújfalutól. Az a fajta tisztaság, egyenesség, amit a családban és az itt élő embereknél tapasztaltam, erőt ad a fővárosban is. Mind az anyai, mind az apai részről azt kaptam, hogy tenni kell azért a közösségért, amelyhez tartozunk. Tőlük örököltem a munka szeretetét is, azt, hogy ha belevág valamibe az ember, nem nyafogni kell, hanem csinálni, csinálni, csinálni! Már általános iskolás koromban szívesen álltam közönség elé, névadókon, esküvőkön szerepeltem. A Városi Zeneiskolában zongorázni tanultam, és Szilágyi Péterné Irmi néni, a zongoratanárom nagy hatással volt rám. Négykezes zongoraversenyekre is jártunk. Neki köszönhetem a művészet szeretetét. Ő mondta először, hogy nekem a debreceni Ady gimnáziumban kellene folytatnom a tanulmányaimat, mert az ének–dráma tagozaton biztosan jól érezném magam.

– És jól érezte magát a középiskolában?

– Valóban szerettem minden percét. Színházban nem játszottunk, de nagyon sok műsorban szerepeltünk Hajdú-Bihar megyében. Emlékezetes tanáraim voltak, Csikos Sándor színművész és Várhalmi Ilona, Cila néni, akik belénk plántálták a szakma szeretetét. Géczy Anikó volt a magyartanárom, ő olyan önismereti táborokat tartott, hogy érettségi után is visszajártunk az új diákokhoz. A Színház‑ és Filmművészeti Egyetemre jelentkeztem, fel is vettek elsőre, ezen még jómagam is elcsodálkoztam, mert nem voltam szorgalmas típus a debreceni évek alatt.

– Milyenre sikeredett a folytatás?

– Marton László osztályába kerültem. A főiskolai évek alatt rengeteget dolgoztam, mert bizonyítani akartam nemcsak másoknak, hanem magamnak is, hogy nem érdemtelenül vagyok itt. Nagyon összetartó osztály voltunk. Nem zajlott ott ideológiai képzés, ez csak maszlag. Itt sajátíthattuk el a szakmát! Nagyon szurkolok az egyetemi autonómiáért kiálló színház‑ és filmművészetis egyetemistáknak. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy a vizsgaelőadásunk a Pesti Színházban zajlott. Neil LaBute A modell című darabjában négyen játszottunk: Telekes Péter, Zeck Julianna, Varju Kálmán és én. Ez egy nagyon vagány, modern kis darab volt. A negyedik esztendőt, a gyakorlóévünket már a Vígszínházban töltöttem, és ahogy végeztem, azonnal kaptam állást. Tizenhárom évig voltam a társulat tagja. Az egyik legmeghatározóbb szerepem a Lila ákác Tóth Mancija volt. Harminc napból huszonnyolcat a színpadon töltöttem. Szinte alig jutottam haza, ha mégis, a péterszegi sár még ott volt a csizmámon, amikor visszatértem a színházba. A padlás című musicalben több mint tíz évig játszottam Süni szerepét.

– Annyira hiányzott a faluja, hogy férjet is otthonról hozott?

– Van benne egy kis igazság, de azért ez nem volt ilyen egyszerű. Középiskolás voltam, amikor szüreti felvonulásra készültünk a faluban, ilyenkor heteken át tanultuk a táncokat. Az akkori táncos párom lett néhány esztendővel később a férjem. Máté fiam most nyolcesztendős, Luca pedig három és fél éves. Mindig is azt terveztem, hogy két gyerekem lesz, és egy nagyon mozgalmas, összetartó családom. Mátéval nehezebben tudtam visszamenni dolgozni, Lucával ez könnyebben ment. Az HBO-s sorozat, a Társas játék még a gyerekek születése előtt készült, a Drága örökösök pedig Luca születése után lett része az életemnek. Az előző heti sorozat volt, míg az utóbbi napi, bár én nem szerepelek mindegyik epizódban, és hamarosan hosszabb pihenő következik. Én nagyon izgulok, ha castingra kell mennem, mert az ember nagyon szeretne bekerülni. Nekem magabiztosságot adott az, hogy mindennap kamera elé kellett állnom. Bár három éve szabadúszó vagyok, a Játék a kastélyban darabból Annie szerepét a mai napig játszom – még most is nagy sikerrel – a Vígszínházban Benedek Miklóssal, Lukács Sándorral, Fesztbaum Bélával. A Karinthy Színházban egy Oscar Wilde-darabban, az Átrium Színházban az Őrült nők ketrecében, a Spirit Színházban pedig három előadásban is szerepelek. A Covid ellenére egy-két előadás maradt vidéken is, így tegnap Tamásiban léptem fel, ma pedig itt vagyok Berettyóújfaluban, és holnap otthon, Szentpéterszegen.

 Honnan jött az ötlet – ilyen fiatalon – egy ’56-os műsor összeállítására?

– Három évvel ezelőtt a Párizsi Magyar Intézet felkérésére készült el a műsor gerince. Párizsban volt az ősbemutató. Tudtuk, hogy repülőgéppel megyek és jövök, nem lesz nagy díszlet, ezért találtuk ki a piros kendőt, amely végigvonul az egész darabban, mindig van valamilyen „feladata”. Cseh Judit barátnőm és kolléganőm segített ennek a műsornak az összeállításában, és szerintem ő javasolta a kendőt is. Ötvenhatos valós emlékezéseket jelenítek meg egyes szám első személyben, más-más szemszögből megvilágítva egy-egy momentumot. A visszaemlékezések mellett elhangzik néhány vers, versrészlet is, mint Illyés Gyulától a Haza a magasban, a Mennyből az angyal Máraitól és Sajónak a Magyarnak lenni című verse. Aki ismer, az tudja, hogy szeretek énekelni. A mostani ’56-os előadásban is csendülnek fel ismert slágerek: elhangzik a Megáll az idő, és zárásként az Ahogy lesz, úgy lesz… Amikor megjelent a „Köszönjük, Magyarország!” pályázat, úgy gondoltam, ezzel a darabbal próbálkozom, és ha sikerül, hazajövök, legyen ez a két előadás a „Köszönjük, Bihar!” Sikerült, most azért vagyok itt! Mostanában úgyis Grecsó-könyvet olvastam: a Mellettem elférsz és a Harminc év napsütés került a kezembe legutóbb. A szegvári író arról beszél a regényeiben, novelláiban, hogy mekkora a szakadék a kisvárosi lét és a fővárosi élet között, és ezt magam is megtapasztaltam; azon vagyok minden idegszálammal, még most is, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem. Tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy feloldódjon bennem az az ellentét, ami a két világot elválasztja egymástól.

– Járt már Nagyváradon?

– Sajnos Váraddal egy kicsit úgy jártam, mint a többi magyarországi. Felkerestük az ismert erdélyi helyszíneket: Kolozsvár, Korond, Gyimesfelsőlok, de a nevezetes bihari székhelyen csak átrohantunk. Épp egy esztendeje kerekedtem fel a férjemmel, hogy egy emlékezetes kirándulást tegyünk Váradon. Nemcsak azért esett Biharország fővárosára a választás, mert eddig kimaradt az életünkből, hanem azért is, mert imádom a szecessziós épületeket. Barcelonába nagy álmom visszatérni, de Nagyvárad is lenyűgözött a felújított épületeivel. Sajnos a színházba nem jutottam el, de jártunk a várban, sétáltunk a Kanonok soron és a püspöki palota udvarán. Nem voltak velünk a gyermekeink, de most nem is bántuk. Felkerestem a hotelben a lakosztályt, ahol Ady és Léda is járt, és az ablakból láttam a színházat, és titkon remélem, hogy egyszer előadóként is visszatérhetek ide.