A csend és a biztonság felségterülete

„Sziget a szárazföldön” – mondta egyszer az egyik vendég, joggal: magam sem jártam itt vagy másfél év óta, és most, amikor beléptem a kapun, elámultam. Ez egyre szebb – mondtam akaratlanul fennhangon, amit bent a házigazda meghallott, majd nevetve vissza is mondott: igen, valóban egyre szebb. Egyébként a nagyváradi Posticum fekvése is sorsszerűnek mondható, hisz a Hársfa utca első háza, márpedig a hársfa illata a legkevésbé lírai embert is elvarázsolja, és felébreszti benne a költői szépségek vágyát. Május 21-én töltötte be a legszebbnek mondott kort: húszéves lett. Gyorsan eltelt a megnyitás utáni két évtized, de a ránk telepedett vírusveszély miatt nem tudták megünnepelni ezt a szép, kerek évfordulót. És mégis megünnepelték: csenddel. Most pedig ezzel a beszélgetéssel elevenítjük fel az elmúlt húsz esztendőt hármasban: Rencsik Imre alapító vezetővel és Borda Máté programfelelőssel.

– Feltételezem, sok-sok gyermek‑ és ifjúkori gondolat előzte meg a Posticum létrejöttét, álmodozás és vágyakozás egy ilyen csupazöld-csupacsönd „szárazföldi sziget” után. Mikor kezdődött a konkrét megvalósítás – kérdeztem Rencsik Imre alapító vezetőtől.

– 1994-ben kezdtük tervezni Szabó Arnold építésszel úgy, hogy havonta egyszer összejöttünk megbeszélni a közben támadt ötleteinket, ő elmondta, hogyan képzelné el, én elmondtam, mit is szeretnék, lépésről lépésre haladtunk előre, egy éven át tervezgetve. Azt mindketten nagyon világosan megfogalmaztuk, hogy tulajdonképpen egyfajta választ szeretnénk az alig elmúlt rendszerrel szemben, sok fényt, sok nyitottságot, vagyis a bezártság és az örökös félelem ellentétét. Ezek alapján kezdte Szabó Arnold megtervezni, konkrétan ki is mondva: szeretné, hogy az, aki bejön, érezze, itt már más világ van.

– És ezt a mai napig határozottan érezni is lehet. Nem csak a mostani víruscsend miatt, hisz amikor különböző programok voltak, és nyüzsögtek mindenütt a gyerekek, akkor is – mintha virtuálisan történne – érződött a ház szellemiségéből áradó csend és biztonság. Pedig úgy emlékszem, voltak itt elég zajos rendezvények is…

– Voltak bizony. Szabó Mária énektanárnő vezetésével gyerekkórus alakult, sajnos kevés fellépési lehetőségük adódott, de hogy a gyerekek mennyire szerették a közös éneklést, azt bizonyítják a tények: nem egyszer képesek voltak a város másik végéből is gyalog eljönni, csak hogy le ne maradjanak egy-egy közös éneklésről. Ahogy akkoriban minden tevékenységgel kapcsolatban megtörtént: egyvalaki sikere láttán sorra alakult a többi csapat, mondhatnám, beindult a konkurencia. A mi kórusunk nem akart különösképpen kitűnni, nevet szerezni, úgyhogy egy gyönyörű külföldi turné után búcsút vettek egymástól. A Jazzlandnek elnevezett fertályunkban is állandóan voltak különböző programok, gyerekműsoroktól a felnőtt rendezvényekig – például filozófiai konferenciáig – nagyon sok mindent szerveztünk. Természetesen nem volt felekezeti megkülönböztetés vagy hasonlók, egyedül a színvonal számított, és számít a mai napig. Még nem mondhatjuk azt tiszta szívvel, hogy abszolút sikertörténet volna a mienk, de úgy érzem, jól haladunk efelé. Folyamatosan jelen van a román kultúrával való kapcsolattartás állandósulásának az igénye, de ennek az akadálya az, hogy mi már önálló intézmény vagyunk, a hasonló román rendezvények pedig különböző intézményekbe tagozódtak. Talán ennek is tudható be, hogy mintha kezdenénk befelé fordulni. Nekem már az elején volt olyan érzésem, hogy ez a luftballon nagyon szép és jó, de ha egyszer kipukkad?! Ám hogy ilyen váratlanul és ennyire mindnyájunktól függetlenül történik majd, azt nem gondoltam.

– Mit ért a befelé forduláson?

– A meditációs foglalkozásokat. Eleinte elég kritikus hangvétellel fogadták, de ma már minden résztvevő számára világos: a csendben mindnyájan egyformák vagyunk. És hátha éppen ezzel a csenddel sikerül a mostani kritikus helyzetre kellőképpen reagálnunk. Ezért is ünnepeltük ezt a szép évfordulónkat csenddel. Ez nem passzív csend, nem a „lázas semmittevés” csendje, hanem belső erősítés: figyeljük, merre lehet, merre kell mozdulni, hogy szavakban is meg tudjuk fogalmazni a gondolatainkat. Egyébként alkotóműhely is voltunk, elsősorban akkor, amikor itt lakott szegény megboldogult Zudor János költő. Tény, hogy bármihez is kezdünk, a színvonal nagyon fontos, valamint az, hogy a karitatív arculat minden programunkban jelen legyen. Szóval ebbe a mi világunkba, ebbe a csendbe érkezett meg Máté.

– Régóta ismerik egymást?

– Budapestről jöttem, de már nyolc-tíz éve gyakran látogattam az itteni lelkigyakorlatokat, úgynevezett elvonulásokat – kezdi beszámolóját Borda Máté –, az elmúlt télen viszont úgy alakult, hogy Imre megkeresett azzal a kérdéssel, tudnánk-e együtt dolgozni. Hamar kiderült, hogy igen: nyáron, júniusban érkeztem, akkor már javában tartott a „vírusláz”. Azóta itt lakom, igen, ebben a csodálatos nagy csendben. Az elmúlt években kulturális újságíróként dolgoztam Magyarországon, de a határok lezárása miatt most nemigen tudom kamatoztatni az ottani kapcsolataimat, így elsősorban a helyi lehetőségekre kell szorítkoznom. Ismerkedem a várossal és környékével, „Biharországgal”. Kapcsolatokat építek művészekkel, borászokkal, spiritualitásra fogékony emberekkel.

– Ismerve a Posticum programkínálatát, eleve bizonyos határozott változtatni akarással fogadta el a meghívást?

– Nem, szó sincs ilyesmiről. Azért jöttem ide, mert nagyon rokonszenves volt számomra az itteni szellemiség, örülök, hogy itt, a házban kedves, támogató, baráti-bizalmi szeretetközösségre találtam. Gondolom, nem szükséges túlrészletezni, mennyire fontos a munka szempontjából a közösség pozitív hozzáállása. Októberben úgynevezett „léleköntő hétvégét” rendeztünk, melynek során a spiritualitást összekötöttük egy érdekes teabemutatóval. A gyógyteákat egy Gyergyóból érkezett fiatalember, Flórián Albert mutatta be, aki nyugat-európai kitérő után tért haza, hogy átvegye és továbbvigye a nagyszülei által elkezdett munkát, a gyógyfüvek gyűjtését, termesztését és feldolgozását. A teabemutató másnapján érmelléki borokat prezentáltunk helyi kézműves sajtok kíséretében, annak is sikere volt. Nyitottak vagyunk a találkozásokra, és a színvonalból nem szeretnénk engedni. Nagy segítségünkre van a szemlélődő ima, a minden hétköznap megtartott zen meditáció és a jóga, illetve hogy maga a ház is egy biztos pont. Programjaink lényegét tehát ennek az egyensúlynak a megtartása és továbbadása képezi. Imre gondolatának értelmében: a csend és a biztonság fontosságának tudatában próbáljuk a meditatív, illetve a szórakoztató programokat megszervezni és megtartani.