Újra Párizsban alkotna

Az érmelléki gyökerű festőművész, Csorján Melitta családanya, három fiú édesanyja, a legkisebb másfél éves, a legnagyobb tizenhárom. Az ő születésekor költöztek a cívisvárosba. Az általános iskolát szülővárosában, Székelyhídon járta ki, aztán a nagyváradi Szent László Római Katolikus Gimnáziumban érettségizett 1996-ban. A képzőművészettel való szorosabb kapcsolatáról így mesélt:

– Nagyváradi tanulmányaim ideje alatt néhai Zsugán János festőművésztől sajátítottam el a festészet alapjait, majd Bölöni Vilmos grafikus és díszlettervező műtermében folytattam képzőművészeti tanulmányaimat, amikor is már a Képzőművészeti Egyetem felvételijére készültem. 1997-ben sikeres felvételt nyertem a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia művészetpedagógia szakára, monumentális és szentképfestészetre szakosodtam. 2001-ben Apáczai-ösztöndíjat nyertem, ezzel lehetőségem nyílt a budapesti Képzőművészeti Egyetem festő szakán folytatnom tanulmányaim. Ez idő alatt Károlyi Zsigmond festőművész szakosztályába jártam. 2002-ben sikeresen államvizsgáztam Kolozsváron, végzettségem festőművész – vizuális nevelő. 2008-ban felvételt nyertem a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének festő szakosztályába. Mielőtt szülési szabadságra mentem volna, a debreceni Vojtina Bábszínházban dolgoztam, de már előtte is voltak bábszínházas munkáim, díszletek, jelmezek és bábok tervezésében vettem részt. Az egyetem elvégzése után egy munkámra felfigyelt a kolozsvári bábszínház, tőlük kaptam egy megbízást, onnan kezdődött a bábszínházas pályafutásom.

– Ki és mikor fedezte fel a tehetségét?

– Ebben nagymértékben édesanyám keze van benne, ő biztatott és irányított. Az iskolában Kerekes Géza tanár úr érzett bennem tehetséget. De ott van apám is, Csorján Dezső – aki egyébként soha nem tanított rajzolni, de ezt nem is lehet tanulni, el kell lesni –, és én mindig ott ültem mögötte, amikor festett, és ellestem a mozdulatait, hogy keveri a színeket, hogyan alakulnak ki a formák a vásznain. Szerintem ez volt az igazi tanulás számomra. Bölöni Vilmos stúdiójában készültem fel az egyetemi felvételimre, többszöri próbálkozás után sikerült bekerülnöm. Amikor végeztem, a bábszínház felé irányultam, de továbbra is a festészetet tekintettem küldetésemnek, és azzal foglalkozom ma is.

– Mikor volt az első figyelmet is felkeltő kiállítása?

– A legelején főleg az Érmelléken, Érmihályfalván és Székelyhídon voltak kiállításaim, de Nagyváradon, a Bölöni Vilmos stúdiójában tanult fiatalok sikeres tárlatán figyeltek fel alkotásaimra, erre a Tibor Ernő Galériában került sor. Váradon többször is vettem részt műveimmel különböző kiállításokon. Voltak egyéni kiállításaim is Kolozsváron az Állami Magyar Operában, a Reményik Sándor Galériában, de Budapesten is. Szakmailag először a bábszínházi tevékenységem nyert elismerést, 2002-ben díszlet- és bábtervezés a kolozsvári Puck Bábszínházban.

– Miként alakult később a művészi pályája?

– Azóta is részt vettem több egyéni és csoportos tárlaton, nyugat-európai művésztelepeken, szerveztem és irányítottam alkotótáborokat gyerekeknek, mint itt Székelyhídon, de a franciaországi Reimsben is. Egyéni kiállításom volt Nagykárolyban, Margittán, Budapesten a Csók István Galériában, Debrecenben az Arany Bika szállodában, az Élettudományi Galériában, a Sesztina Stúdió Galériában, Tiszaújvárosban, Reimsben, az észak-olaszországi Vicenzában a Soprana Galériában és Sedanban. Nehéz volna felsorolni a csoportos tárlataim összes helyszínét, például Róma, a belgiumi Écaussinnes, Hollandiában Rotterdam stb. Egy magyarországi miniszteri pályázat segítségével 2013-ban Párizsban tanulmányi úton vettem részt. A műterem neve, ahol alkottam: Ateliers portes ouvertes, Rivoli 59. Amint a neve is mutatja, kapui nyitva álltak a nagyközönség előtt, így bárki az utcáról betekintést nyerhetett az alkotási folyamatba. A IV. emeleten kaptam saját műtermet, itt dolgozhattam és kiállíthattam. Naponta közel 600 látogatója volt az épületnek, mivel Párizs belvárosában, a legforgalmasabb utcában, a Rue de Rivolin található. Nagy álmom, hogy ide még visszajussak, és ott alkossak; nagy hatással volt rám az ott eltöltött időszak. Sajnos a három kisgyerek mellett ma nem nagyon van időm festeni. Ha a legkisebb gyerekemet ősszel felveszik a bölcsődébe, akkor újra nekifogok, hiszen vannak felkérések. Egy hármasoltárt kell festenem egy debreceni templomba. Ikonfestészettel is foglalkozom, hosszabb kihagyás után újra kell kezdenem. Amikor 2004-ben átköltöztünk Magyarországra, a debreceni Medgyessy Teremben volt egy kiállításom, ott megvettek jó pár festményemet, akkor úgy éreztem, hogy ennek itt lesz jövője, fogok vele boldogulni, és így is lett. Debrecenben van néhány nagyobb gyűjtő, aki fiatal képzőművészektől vásárol műalkotásokat. Akkor eladtam három-négy sorozatot, abban az időben – még az elején – ebből éltünk, mivel sem a férjemnek, sem nekem nem volt még munkánk. Nincs műtermem, de most építkezünk, és a tetőtérben berendezünk egy műtermet.

– Van olyan képzőművész, akire azt mondja, festőként az ő nyomdokain szeretne haladni, akire felnéz?

– Igen, több is. Hatással volt rám Marc Chagall, és mondták többen is Magyarországon, hogy a festményem olyan chagallos, de nagyon szeretem Frida Kahlót is.

– Említette, hogy az édesapja nem tanította rajzolni. Kifejtené ezt bővebben?

– Apámra gyerekként mindig úgy néztem fel, mint egy nagy óriásra. Akkoriban nagyon sokat festett, szívvel-lélekkel dolgozott. Olyan megrendelései voltak, melyek számomra óriási festményeknek tűntek, volt kétméteres átmérőjű is. Többnyire másolatok voltak, de számomra ezek mind ott elevenedtek meg, nagyon sok Munkácsy-képet másolt. Éveken keresztül ezzel foglalkozott, sajnos tavaly ősszel, 64 éves korában elhunyt. Apukám elég bohém életet élt, de szerintem abban, hogy a festészetnek szentelte az életét, nagy szerepe volt anyámnak, aki mindig biztatta, hogy csak fessen, ne foglalkozzon mással. Apám nem csak festett, különböző technikákkal, de más művészeti ágakkal is kísérletezett, zománcfestészettel különböző felületeken, fémen és kartonra alkotott. Próbálkozott rézdomborítással is. Úgy negyvenéves korától kezdett el a saját stílusában festeni. A legutóbbi években nagyon is expresszíven fejezte ki elképzeléseit, ami azt is jelentette, hogy eltávolodott a családjától, ami nagyon fájt neki. Több Krisztus-portrét festett meg, ezekben teljes mértékben azonosult Krisztus szenvedésével, ezek a festményei nagyon mély érzelmeket fejeznek ki. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt itt járt Eperjes Károly színművész, és nagyon megdöbbent, amikor meglátta ezt a Krisztus-képet. A gyerekeim nem mentek be a lakásba, mert ilyen képek voltak a falon, megijedtek. De apám nem is kereste a kapcsolatot velünk, hanem belemerült abba, amivel foglalkozott, képeit elosztogatta ajándékba barátainak, ismerőseinek. Tervem az, hogy az ikonfestészetet és a monumentális festészetemet még jobban kialakítsam, akár templomok festését is vállaljam, valamint szeretném, ha a párizsi utam újra visszajönne, és tovább tudnám folytatni azt a tanulmányt, amit ott elkezdtem, tovább haladni az emberi test és a lélekábrázolás vonalán. Ezek az álmaim.