Ady Endre Élesden

Dankó Pista 1900. szeptember havában lépett fel Élesden, ahol jelen volt Ady Endre is. Az eseményt Ütő-Dávid Lenke bölcsész örökítette meg nagyanyja visszaemlékezése és saját kutatásai alapján: „Ady nagy rajongója volt Dankó Pista zenéjének, egyik kedvenc nótája volt a »Most van a nap lemenőben« című Dankó-szerzemény. 1900-ban Dankó Váradon vendégszerepelt zenekarával, ahol esténként hatalmas sikerrel lépett fel a Bazárkertben. Ady számtalan rajongó cikkében promotálta a híres zenészt, sőt versben is tisztelgett előtte. 1900. szeptember első napján Dankó Nagyváradtól búcsúzik, nagyszabású koncerttel. Azon a búcsúkoncerten jelen van egy élesdi gentry-földbirtokos asszony: Juricskay Jolán és 20 éves asszonylánya. Ők hívják meg Dankót Élesdre, s így kerül sor a koncertre 1900. szeptember 25-én, kedden este 20 órakor, amelyen Ady is részt vett. Aznap este az élesdi Erzsébet szálló nagyvendéglőjében legalább 160 ember szorongott. Ott volt Bérczy Imre főszolgabíró, Werner Kálmán, a szolgabíró, dr. Sámson Márton járási főorvos, dr. Ungár Vilmos járási főállatorvos, ott vannak a környék gazdag magyar nemes famíliái: a Juricskayak, Poynárok, Szúnyoghok, Richter Károlyék. Szép számmal képviseltetik magukat a helyi zsidó nagykereskedők, sőt a román ortodox urak – köztük egy magas rangú pópa – is. Élesd kegyurai, gr. Bethlen Aladár és neje, Batthyány Vilma, nincsenek jelen ugyan, de jóindulatuk jeléül bort és mézet küldenek a társulatnak. A lépesméz a gégényi uradalom méhészetéből került ki, s külön felcímkézve a súlyos tüdőbeteg Dankónak szánta a jólelkű Vilma grófné. A koncert sokáig volt szóbeszéd tárgya Élesden.

(A fenti részleteket dédanyám mesélte leányának, Vilma nagyanyámnak, aki a grófné keresztlánya is volt. Innen kapta a Vilma nevet. Dédanyám a grófné megbecsült fehérnemű-varrónője volt hosszú évekig, az ilyen keresztszülőség megszokott kegyúri gesztus volt akkoriban a hűséges alkalmazottak felé.)

Lezajlott a koncert, hatalmas sikerrel, a közönség együtt énekelte a híres Dankó-nótákat: Eltörött a hegedűm, Szőke kislány, Még azt mondják stb. Aztán következett az igazi mulatság: a trakta. Az ételsorok neve nem maradt fenn, csak az hors-d’oeuvre – élesdiül: hordő – azaz előétel, amelyet a nagyvendéglő a mindenkori úri közönségnek kötelezően feltálalt. Tehát a „hordő”: szalonkocsonya, kaszinótojás és borsos dübbencs (jellegzetes bihari kenyérféle: sós-borsos házi cipócska) volt. A dübbencs kívánta a bort, s aki megszomjazott, az válogathatott a helyi, nagyszerű nedűkben. Az élesdiek erős, asztali borokat készítettek akkoriban. Dávid Mihály, apai dédapám, a község egyik legjobb boros gazdája is rendszeresen szállított a nagyvendéglőnek bort. Valószínűleg erről a traktáról sem hiányozhatott két híres bora, a bácsó (juhfark) és az alanttermő zamatos fehér. A fanyar, vörös bákor (bakator) pedig a Poynár pincészetből került ki.

Ady és váradi barátai – talán Dési Géza, Biró Lajos, Szűts Dezső volt ott – egész éjjel mulattak a banketten, majd szeptember 27-én a költő a Szabadságban Dankó Pista Élesden címmel riportban számolt be a lelkes ünneplésről.

A fiatal Ady akkor még nagyszerűen bírja a megpróbáltatásokat. Élesdre lovas kocsival jött, azt az egész mulatság alatt váratta a szálló előtt, hajnalig. Váradtól Élesd fogaton legalább 4 óra, még vonaton is egy fertályóra. Ady tehát 4 órát kocsizott Dankó kedvéért, s már másnap reggel frissiben leírta élményeit az újságban.

A Dankó-estről még sokáig beszéltek Élesden. Annál is inkább, mert ez volt Dankó egyetlen itteni koncertje. Elhatalmasodott tüdőbaján nem segíthetett sem a meráni szanatórium, sem Vilma grófné lépesméze. 1903 márciusában, nagy részvét mellett temették el Szegeden…”

Ezek után következzék néhány részlet Adynak az élesdi koncertről a Szabadságban megjelent cikkéből: „Hiába, ha lelkesedni tudó embereket akarunk látni, oda kell mennünk, ahol az emberek ünnepnek tartják, ha összetalálkoznak. Úgy történt, hogy vasárnap este egy előkelő élesdi úriasszony hallgatta Dankóékat a Bazárban. Később Dankó ahhoz az asztalhoz közeledett, ahol a szép asszony ült. Az úriasszony odaszólt:

– Dankó, jöjjenek ki egy estére Élesdre. Majd meglátja, hogy összehozunk egy kis közönséget.

Dankó Pista a gyors elhatározások embere. Hamar válaszolt hát:

– Köszönöm a meghívást, nagyságos asszonyom. Kedden kint leszünk.

Úgy is történt. Az úriasszony nevét nem árulom el, de Bérczy Imre, Élesd főszolgabírája volt az, ki kezébe vette azonnal a Dankó-este rendezését. […] Ott volt az egész élesdi járás. Még a képviselője is ott volt: a népszerű Telegdi József – családjával együtt. Aztán mindenki. Élesd Göréje, a főbíró elhozott mindenkit, akit lehetett. És hogy a magyarnóta a legjobb politika: mutatta az a sok intelligens oláh ember, köztük több pap, mindannyian lelkesen tapsoltak a szépséges magyarnótáknak.

És milyen lelkes publikum ám az élesdi. Ötször-hatszor ismételtetett meg egy-egy tetszetős, jó nótát. Ötször-hatszor ismételte meg Göre és Durbints sógorok ama stiklijét is, hogy félliteres borosüvegeket egy hajtásra kiisszák. Persze ennek tragikus vége lett. Az élesdi bor nem a Bazár bora, s a két jókedvű nótás férfiú az előadás végén őszintén és habozás nélkül összerogyott. […] A hangulat végig lelkes volt. Az előadást bankett követte, hivatalos és hivatlan tósztokkal.

A siker jellemzésére elég az, hogy e sorok kilumpolt írója ma reggel nyolc órakor életveszedelmek közt szökhetett el a bankettező társaságtól éjfél óta váró kocsijához – elkészülve arra, hogy néhány búcsúgolyóbist lőnek utána… Mert hiába: Élesden még tudnak lelkesedni. Aztán igen helyes, jó bor van ám ott!”