https://biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=80
Szerző: Dérer Ferenc
Település: Nagyvárad
Rovat: Életmód
2018.03.07

Világot jár repülőn és az éter hullámain

A nagyváradi LOVAS FERENC már gyerekkorában rádiókat, televíziókat javított. Később sem lett hűtlen az elektromos hírközléshez, rádióamatőrként tevékenykedik.

Ugyanabban a nagyváradi negyedben laktunk hajdanán Lovas Ferenccel. Őt már kiskorában arról ismerték a környéken, hogy ha valamilyen elektromos készüléknek baja támadt, ő megjavította. Nősülése után elköltözött ugyan, de szinte nincs olyan nap, hogy ne látogatná meg itt maradt szüleit. Véletlenül jutott a tudomásomra, hogy rádióamatőrködik is, s szívesen mesélt erről az elfoglaltságáról.

– Elsősorban azt kell tudni, hogy nem egyszerű rádiókészüléket használunk, hanem a mienkben van adó és vevő is, és rádióhullámokkal teremtünk összeköttetést a világ bármely pontján élő rádióamatőrökkel. A vevő érzékeli a morzejeleket vagy a beszédet, az adó pedig továbbítja az én beszédemet vagy adásomat. Általában angol nyelven, illetve távírójelekkel értekezünk egymással. Létezik egy nemzetközi táblázat és egy kód, ezt használja a világon az összes rádióamatőr. Az, hogy milyen jól halljuk a másik jeleit, milyen erősek ezek, attól függ, hogy magasabb vagy alacsonyabb frekvencián közvetít. Természetesen nagyon fontos, hogy milyen adónk van, milyen antennát használunk, hiszen nagyon sokfajta létezik.

– Hány rádióamatőrrel van kapcsolata?

– Ezt így nem lehet megmondani. Amikor bekapcsolom a rádiót, én tekerem a gombot, s aki éppen az adónál van és ad egy általános hívást, azt meghallom, ráállok és meghívom. Ha ő meghall engem, létrejön az összeköttetés, és rögtön tudunk beszélni attól függetlenül, hogy a világ melyik pontján található a másik rádiós. A hívójel alapján tudom betájolni, hogy milyen országban van az illető. Az összeköttetésekről minden rádióamatőr köteles jegyzőkönyvet vezetni – valamikor ezt papírra vetettük, ma számítógépen van nyilvántartva –, bármikor vissza lehet nézni, hogy mikor kivel zajlott a beszélgetés. A hívójel szerint a program kimutatja, hogy honnan beszélt a másik rádiós; 340 ilyen területazonosító létezik.

– Mióta foglalkoztatja ez a tevékenység?

– Még gyerekkoromban, 1984-ben kezdtem távírózni, 1990-ben pedig a rádióamatőrséget. Ebben főleg a régebbi rádióamatőrök segítettek. Elég nehéz volt megkapnom a hivatalos működési engedélyt, 500 megfigyelést kellett végeznem mint vevő, de 1991-ben megszereztem. Két év múlva vizsgáztam le, ekkor kaptam meg az YO5OED kódot. Ha ezzel bejelentkezem, bárki tudja, hogy ki vagyok, ugyanis a QRZ.com adatbázisában minden engedéllyel rendelkező rádióamatőr regisztrálva van. Akinek hivatalos kódja van, az bármikor el tud érni vagy fordítva. Édesapám rádiótávírdász volt a nagyváradi repülőtéren, ő egyértelműen díjazta, amit csinálok, de segíteni sohasem segített a rádiózás elsajátításában, mindenre magam jöttem rá, természetesen sok szakkönyvet áttanulmányozva. Nagyon sok rádióamatőrt ismertem meg az elmúlt években, ugyanis rendszeresen szerveznek expedíciókat különböző országokban, ezeken én is részt veszek. Ilyenkor összegyűlünk, kiválasztunk olyan országokat, ahol a rádióamatőrség még nem elterjedt, és oda elmegyünk. Általában olaszok a szervezők; 2012-ben Bruneiben, rá egy évre Bangladesben, 2014-ben Madagaszkár egyik szigetén, 2015-ben Vietnamban, utána Kambodzsában, tavaly meg Burundiban jártunk. Természetesen ezek az utak költségesek, saját pénzből fedezzük, de szponzoraink is vannak. Ilyenkor a csapat nagyon jól összedolgozik, barátság alakul ki köztünk. Már akkor nagy az öröm, amikor év közben, a készülődések idején felvesszük egymással a kapcsolatot, és eldöntjük, hogy indulunk. Milánóban, közel a repülőtérhez van egy klub, általában ott találkozunk, s egy főtt tészta parti után ülünk repülőre, és irány a kiszemelt ország. A csapat tagjai általában ugyanazok, Németország, Csehország, Olaszország, Ausztria, Románia, Belgium képviselői vesznek részt, de a legutóbbi utunkra érkeztek ír és orosz rádióamatőrök is. Összeszoktunk, és eredményes, elismert munkát végzünk.

– Mi jelent önök számára a jó eredmény?

– Az a lényeg, hogy ezeken az expedíciókon sikerült sok ember bevonni ebbe a tevékenységbe. Rendszerint egy helybeli rádióamatőr segíti a beilleszkedésünket az illető országban, ő segít a szervezésben. Egy négyfős indonéz csapat is részt vett az említett országokban végzett munkánkban.

– A romániai rádióamatőrökkel van kapcsolata?

– Természetesen. A váradiak mindig nagyon várják az év végi találkozót, amikor beszámolok nekik az aktuális utazásunkról: hogy miként dolgoztunk, milyen antennákat használtunk, milyen volt a hely, ahonnan rádióztunk, de bemutatunk statisztikai adatokat is. Jelenleg elég kevés rádióamatőr van, 10-15-en lehetünk, akik mindennap bekapcsoljuk a rádiót; valamikor sokkal többen voltak. Az én készülékeim a lakásomon vannak, a család ma már normális dolognak tartja, hogy mindennap rádiózom.

– A mindennapi életben mivel foglalkozik?

– Elektroműszerész vagyok, műholdkövető berendezéseket szerelek járművekbe. A hobbim a repülés, ezt valahogy édesapámtól örököltem. Olaszországból vásároltam egy kisrepülőgépet, a Váradhoz közeli Köröskisjenőben tartom, ott van kifutópálya és egy nagy hangár. Letettem a pilótavizsgát, megkaptam a licencet a repüléshez. Oda repülhetek, ahova akarok. Ha külföldre akarok menni, akkor Köröskisjenőből a nagyváradi reptéren szállok le, leadom a repülési tervet, ott elvégzik a vámolást. Ha például a Balatonra akarok menni, amikor elhagyom a romániai légteret, akkor átadnak a budapesti légi irányításnak, ők követik a repülésemet.